 |
| Beszédes József térképe 1834-ből, a Borrév környékéről. Beszédes a folyótól kissé távolabb húzódó régi töltés helyett közvetlenül a partonhúzódó töltést javasolt, ami 1844-48-ban el is készült, de ez sem bizonyult kielégítő megoldásnak. (Forrás: archivportal.arcunum.hu) |
A háborúk elmúltával a 18.század elejétől a fokgazdálkodás ismét virágzásnak indult, és a 18.század második felére lényegében teljesen általános lett ismét a Sárközben. A fokgazdálkodásra az első csapást az jelentette, amikor Mária Terézia alatt a nyugat-európai joggyakorlatnak megfelelően a jobbágyoknak elkezdték korlátozni az ártéri erdőhöz és a halászathoz fűződő jogait, csökkent a szabad vizek aránya, a felesben való halászt helyett egyre többször követelték meg a harmadban való halászatot. Egyre szélesebb körben terjedt el az, hogy a földesúr a községektől egy összegben, vagy vizában kért megváltást a vizek szabad használatáért. Csökkent a halállomány, különösen a vizahalászat mutatott erős visszaesést a vidékünkön.Előfordult már az is, hogy a földesúrnak szánt vizamennyiség kifogása sem sikerült, és a távoli komáromi halászoktól kellett megvenni az adóba szánt vizát.
Ennél is nagyobb csapásként a Bécsi Udvar elhatározta a Duna hajózhatóvá tételét bácskai gabona szállítása érdekében. A bárkák árral szembeni mozgatásához elrendelték egy lóvontatásra alkalmas Duna-menti út építését. Első lépésként 1774-ben összeírták a Dunába vezető fokokat, majd megkezdődött a fokok eltömítése, és egy alacsony, közvetlenül a Duna parton, az övzátonyokon húzódó töltés építése. A töltésépítési munkálatok mindkét parton megkezdődtek, de végül a hajóvontató út Báta és Baja közt a jobb parton haladt, Bajától a bal parton.
A sárközi jobbágyok hiába tiltakoztak a Helytartó Tanácsnál, aggodalmuk nem talált meghallgatásra. Az események azonban a jobbágyok félelmét igazolták. Az 1779-es árvíz idején az ár már átbukott az újonan emelt töltésen. Ennek az lett a következménye, hogy a kiáradt víz az eltömített fokokon nem tudott apadáskor visszahúzódni a mederbe. A kint rekedt víz kipusztította a réteket, erdőket, gyümölcsösöket. Ettől kezdve már nem volt megállás. Emelni kellett a töltéseket, szabályozni a folyókat, lecsapolni a töltésen kívüli vizenyős területeket.
Az erőltetett merkantilista gazdaságpolitika által gerjesztett földigény is folyók visszaszorítására inspirálta a földbirtokosokat. A malomgátak rendezetlensége is tervszerű vízgazdálkodást kívánt. Ez a Sárvíz esetében a felső szakaszon már a 18.században megtörtént, de a munkálatok a Sárközben leálltak, és Sárvíz továbbra is problémás maradt.
A Kalocsai Érsekségi Uradalom – aki birtokolta a mai gemenci erdő jelentős részét - mindezekkel szemben egy másik utat választott. A Mária Terézia királynő 1776-tól rendeleteivel szabályozta az ország erdőterületeinek korszerű kezelését, elrendelte a megfelelő személyzet alkalmazását, az erdővágások megtervezését. Az érsekség ennek szellemében erdőinspektort nevezett ki, majd 1794-ben felállította Erdei Hivatalát, amely arról tanúskodik, hogy terület hasznosítását az erdőgazdálkodásban látta meg. Az első 1820-as években készült felmérésük alapján a gemenci terület 2/3 része erdei legelő volt, és csak egyharmada erdő, de a továbbiakban az erdő aránya lassan növekedett. A vidék vadállománya egyáltalán nem volt jelentős ekkoriban sem, hiszen az erdő nagy részében továbbra is legeltettek.
 |
| Az 1844-48 közt megmagasított töltés a Borrév-fok mentén |
A Gemenc környékén az ember mindig is együtt élt az árvizekkel, de a különböző korokban eltérő volt a viszonya az árhoz. Mivel az itt élő ember a vizekből élt, ezért igyekezett a vizekhez minél közelebb megtelepülni, még ha ennek az is volt a következménye, hogy a települést gyakran elöntötte az ár. Tudjuk, hogy a Duna menti falvakat a 18. század elején sem kímélte az árvíz, hiába működött eredményesen a fokgazdálkodás. A Duna miatt több település véglegesen eltűntek a térképről (Asszonyfalva, Pandúr, Bál), mások változtatták helyüket. (Szeremle, Csanád, Sükösd) Pandúr megmentésére pedig még egy éles kanyar átvágásával is próbálkoztak. 1760-ban a Kis- és Nagy-Pandúr-szigetet elválasztó Duna kanyart metszették át, de ez sem tudta megmenteni a falut, és egy évtized múlva egy újabb jeges árt követően végleg elköltözött.
A 19.században ezek hatására is kezdett megváltoznia szemlélet. A kor mérnökei úgy gondolták, hogy a vízrendezés fő feladata mostantól az áradások megelőzőse. Nem elég csak a töltések emelése, hanem a Duna folyásának felgyorsítása is szükséges. A hajóvontatás is nagyon hosszadalmas volt a kanyargós szakaszokon, tehát több szempontból is jó ötletnek tűnt a folyó kanyarulatainak átvágása.
A 19. század elején állandósult a mostani településszerkezet, ettől kezdve csak kisebb puszták, majorságok szűntek meg, illetve keletkeztek. Csanád és Sükösd érseki rendelkezésre felköltözött az árvízmentes magaspartra, távolabb a Dunától, Szeremle is a sokadik áttelepülés után végleges helyére került.
Ekkoriban változtak meg az építkezési szokások is. A paticsfalas, egyszerű házacskák helyett terjedt a tömésfal, a vályog és kivételesen a tégla is, ami már polgári igényeket tükrözött, de elődjével szemben nem bírta a vizet. Az árvízmentesítés, a folyószabályozás, és főként a földnyerés igénye egyre hangosabban fogalmazódott meg a vagyonosabb, tehetősebb rétegekben. A szegény halász-pákász világ leáldozott.
 |
| A Tolnai-Duna. A Bogyiszlói-kanyar 1854-es átvágásával hazánk legnagyobb holtágává vált az egykori tolnai Dunaszakasz |
A Duna azonban sokáig megbosszulta azt, hogy szűk gátak közé szorítják, és egy évszázadon keresztül tartott megregulázásának folyamata. A nagy léptékű vízrendezés jegyében elsőként -mintegy bevezető, kísérleti jelleggel - 1811-ben Schnemann József tervei szerint átvágták a a Duna taplósi nagy kanyarját. Ennek kedvezőek voltak a tapasztalatai - nem úgy, mint a korábbi pandúri átvágásé-, úgyhogy munkák nagyobb léptékkel folytatódtak. A Víz Építő Királyi Biztosság Beszédes József irányításával 1820-21-ben Baja és Báta közt a Duna négy olyan nagy kanyarját vágta át, amely miatt esetenként hatalmas jeges áradások alakultak ki. 1824-28 közt újjáépítették, megerősítették és megmagasították az 1775-76 közt épült töltéseket, amik csak kárt okoztak a Sárköz népének. A folyamat ellentmondásosságát most már nem csak a korábban fokgazdálkodásból élő jobbágyok, hanem az uradalmak is megérezték. 1826-ban a Helytartó Tanács haragját a bátaszéki uradalom azzal vívta ki, hogy maga adott parancsot a töltés átvágására. Ennek ellenére a megkezdett folyamatot nem lehetett megállítani, bár sokáig még a víz került ki győztesen a küzdelemből.
1845-52 közt átvágták a nagy bogyiszlói kanyart. Bogyiszló ezzel a Dunántúlra került, elszakadva földjeinek nagy részétől. Még nagyobb csapás érte Faddot és különösen Tolnát, amelyek - a várakozásokkal szöges ellentétben-, elvesztették dunai kikötőjüket, mivel a Duna-ágaik fokozatosan eliszaposodtak, és hajózhatatlanná lettek. Persze a tolnaiak sem maguknak keresték a bajt. A város évszázados dilemmában élt: átok vagy áldás a Duna? Tolna a középkor elején egy árvízmentes hátságra települt. A Duna aztán szépen erodálta ennek a hátságnak a partját. A középkori várost a 17.századra a Duna alámosta. A 18.századi városközpont ugyan már keletebbre települt, de ez is ki volt téve a Duna folyamatos erodáló hatásának. Így kapott támogatottságot a 19. században a bogyiszlói átvágás ötlete, ami viszont megszüntette Tolna dunai szerepét.
A Duna védgátjai még mindig nem tudtak ellenállni a nagyobb áradásoknak, ezért 1844-48 közt újabb magasításukra került sor, de még ez sem hozott kielégítő eredményt. Sok gondot okozott az is, hogy a Bátánál a Dunába ömlő Sárvízen nem volt zsilip, ezért az áradó Duna minden árvízkor visszaduzzasztotta a Sárvizet hatalmas áradásokat okozva. Ezért 1854-55 közt a Sárvizet a már mellékágnak számító, de a nagy Dunával még kapcsolatban álló Taplósi-Dunába vezették. Mindezek a lépések azonban még mindig nem bizonyultak elégségesnek, ezért 1869-ben mindeddig példátlan léptékű védmű építések kezdődtek, ami a mai Gemenc kialakulásához is vezetett.
Közben a fokgazdálkodás lassan sorvadt, bár 1869-ig még jelentős új fokok is készültek ugyan, de egyre fogyó szerepkörben. Ilyen például a Szilágyi-fok ami mellett a Gemenc első tanösvénye halad.
