Fák, erdők, parkok. Elbi blogja: Néhány nap Dél-Tirolban: 2. A Drei Zinnen, báró Eötvös Loránd és lányai emlékére

A Drei Zinnen (olaszul Tre Cime di Lavaredo, a magyar wikipedia a "Hármas hegyorom" elnevezést igyekszik meghonosítani) a Dolomitok leglátogatottabb része, egyben 2009 óta világörökségi helyszín a Sexteni-Dolomitok részeként.

Az odavezető út is már sok izgalmat ígér. Magát a Drei Zinnent kevés helyről látni.

A parkolóban az autóból kilépve ez a látvány fogad. Balra Cadin csoport csipkés hegyormai, középen a Misurina-völgy a hasonló nevű tóval majd a Monte Cristallo csoportja következik. A Mitsurina-völgyben, az egykori olasz határ közelében fekszik a néhány házból álló Schlüderbach a Plonner- szállodával. Eötvös Loránd 1875-től kezdődően csaknem 40 éven keresztül a szálló vendége volt, a nyári szünetek idején rendszeresen, de néha még más évszakban is. (A Plonner-szálló ma is üzemel, de nem a régi fényében, a booking.com-on csak 6.0-ra értékelik.) Kezdetben egyedül érkezett, 1895-től Ilona és Rolanda lányaival, de felesége soha nem kísérte el őket. Volt olyan év is, amikor Budapestről kerékpárral tekertek le idáig. A szálloda tulajdonosa Georg Plonner maga is aktív hegymászó volt, és szállodájában jöttek össze a kor legnagyobb alpinistái. Eötvös kb. 500 túrát tett a környéken, több mint 110 csúcsot mászott meg a Dolomitokban, legalább 30-at elsőként, általában Michl Innerkoflerrel, a helyi vezetőjével.

Az ide vezető út az. 1. világháborúban kiépített hadiút nyomvonalán épült ki az 1950-es években. Jó ideje fizetős, egyre csak növekvő árakkal, online fizetéssel, regisztrációval. Izgulhat az ember, hogy jó időt fogjon ki. Nekünk szerencsénk volt.

A Dolomitok utolsó, még megmaradt gleccsere, a Marmolada is idelátszik, bár nagyon homályosan. 1910-ben még 450 ha volt a területe ma kb. a harmada. Az Alpok egyik leggyorsabban pusztuló gleccsere.

Az Arunzo-menedékház az 1960-es években épült.

A Cadin-csoport két legnagyobb csúcsa. Balról a Cadin di San Lucano (2839m) jobbról az Eötvös-csúcs (2825m). Eötvös főleg a már olasz földön fekvő Cadin-csoport szikláit kedvelte, de a Drei Zinnen szikláit is mind megmászta, többször is.

A Cadin-csoport erdei derécével.
Az 1900-es évektől az 50 feletti Eötvöstől fokozatosan lányai vették át a stafétát, és önálló csúcstámadásokat végeztek helyi vezetőikkel. A szállodatulajdonos Plonner lányában vetélytársa is akadtak. Őket hármójukat tekinthetjük a női alpinizmus úttörőinek. Az Eötvös lányoknak olyan szenvedélyüké vált a hegymászás, hogy az I. világháború kitörésekor, amikor frontvonallá vált a Dolomitok, akkor a Tátra csúcsait mászták sorra, ami jóval kisebb kihívás volt számukra. 1919-ben két hét alatt elvitte a spanyolnátha szüleiket, de szenvedélyükkel ezt követően sem hagytak fel. Soha nem mentek férjhez, egész életükben a hegyeket mászták, mindig közösen. Ilona Budapest 1945-ös ostroma során hunyt el, Rolanda pedig 1945-től szerényen éldegélve, 1953-ban a fővárosban halt meg.

Első pillantásunk a Drei Zinnen csoportra.

A Cadin-csoport felhőkben.

A képen a délre néző Croda del Rifugio (2671m) oldalában látunk egy lőállást, amit csak alpinista technikával lehetett megközelíteni.
Amikor 1915-ben Olaszország hadat üzent Ausztria-Magyarországnak, a Drei Zinnen rögtön frontvonal lett. A Monarchia és Olaszország határa ugyanis pont a Drei Zinnen gerincén húzódott végig. Az északi rész Ausztria-Magyarországoz, a déli Olaszországhoz tartozott. Ma is itt húzódik a dél-tiroli autonóm terület határa. Itt ugyan nem folytak olyan véres harcok, mint a 40 km-re arrébb fekvő Falzarego-hágónál, de itt is nagy küzdelem volt, elsősorban a megfigyelőpontokért.

A Mária-kápolna.
Mint ismeretes az I. világháborúban Olaszország jó oldalon harcolt, így a miszlikre aprított Ausztria-Magyarországból egy jó darabot kikanyaríthatott magának Dél-Tirol formájában. Ezt követően a Drei Zinnen környékén is felépítették az olaszok a háborús emlékezés pontjait. Ilyen az a kápolna is.

Majdnem utolsó pillantás a Cadin-csoportra.

Egy panorámakép a környékről. Bal oldalon a távolban a Monte Cristallo csoportja. Középen a Drei Zinnen. Innen abszolút nem tűnik "drei-nak", hanem legalább hét elkülönülő sziklatoronynak hat. Jobbra a Passaporto (Passportenkopf) csoportja.

A Passaporto "csak" 2719 m magas. Lábánál két emlékmű, a keresztről semmit nem találtam. A másik emlékmű az olasz hadsereg hegyivadászainak állít emléket, és a fasizmus korának jellegzetes esztétikáját, a novecentot képviseli.

Érkeznek lassan a turisták, főként autóval, de Mitsurina-völgyből menetrendszerű buszjáratok is felvisznek a hegyre. Sokan kb.700m-es szintkülönbséget leküzdve 8 km-t másznak vagy tekernek felfelé a völgyből. Az elektromos kerékpárok itt a turizmus új forradalmát jelentik. A völgyben parkolók sem járnak sokkal jobban, mert lenn is (és lényegében egész Dél-Tirolban) minden parkoló fizetős. Az elmúlt időkben volt olyan nap, hogy 13-15 ezer turista tartózkodott egyidejűleg a Drei Zinnen környékén, ami nyilvánvaló túlterhelést jelent, ezért is vezettek be korlátozásokat. Így most már sorokat csak a női WC-k előtt láttunk.

Mormota.

Még több mormota. Nem "domesztikált", turistákon élősködő példányok, de kifejezetten "majrésnak" sem nevezhetők. Úgy kellett őket becserkelni.

Visszapillantás az emlékművekre.

Jellegzetes madár itt a hegyi csóka.

Érdekes, hogy itt nem élősködnek olyan nyilvánvalóan a turistákon, mint a Dachsteinen vagy az Aiguille du Midin élő társaik.

A Forcella Lavaredo (2454m) hágóján vezet át az út Drei Zinnen másik oldalára. Eötvös idejében még nyár közepén is hófoltok voltak errefelé. Ma már nem látunk havat a környéken ilyenkor.

A Scheuchzer-harangvirág a vidék legyakoribb virága.

A hágó másik oldalán is lenyűgöző a látvány.

A Weislahnspitze (2968m) lábánál, közvetlenül a Toblin-torony (2565m) mellett van a Dreizinnenhütte. Itt már a Monarchia korában is kis hegyi menedékház volt, ahol Eötvös is többször megfordult. A háborúban szétlőtték. Az 1920-as években újra felhúzták, majd a turizmus fellendülésével egyre több kiszolgáló épület épült köréje. Ma Antonio Locatelli nevét viseli hivatalosan, aki katonai pilótaként harcolt a Monarchia ellen, majd hosszútávú repüléssekkel is kísérletezgetett. Fiatalon hegymászó is volt. A fasiszta párt tagjaként a parlamentbe is bekerült.

Érdekes ablakos kő Passaporto oldalában. Itt is vezet egy ösvény, ami via ferrata jellegű részeket is tartalmaz.

Ezt a képet az arányok érzékeltetése miatt tettem be. A hágó peremén bal oldalt áll két ember. Szemben velük a Drei Zinnen legnyugatibb kiszögelése, a Preussturm (2699 m) falának részlete.

Havasi szürkebegy.

A Rautkofel (2826m) csoport hegyei. Érdemes észre venni, hogy a környék összes hegycsúcsa 3000m és 2800m közé esik. Ennek az a magyarázata, hogy 65 millió évvel ezelőtt, a triászkorban a sekély tengerekből képződő korallzátonyok eddig a magasságig emelkedtek fel és egy platót képeztek. Az azt követő évmilliók alatt ez a plató feldarabolódott, és az eróziós hatások kicsipkézték a hegyormokat, miközben a jég mély völgyeket is szabdalt. A terület ma is pusztul, 30-40 évente van egy-egy jelentősebb kőzetomlás.

Alpesi mákvirág.

A Toblin-torony oldalában a világháborús küzdelmek során ásott barlangok.

Szabadon bóklászó birkák. A fülükben lévő billog mutatja, hogy nem gazdátlanok.

A Rienztal fölé magasadó sziklaperem felé tartva.

Visszatekintünk a Passaporto oldalában húzódó egykori hadiútra, ami ma népszerű turistaút. Az 1990-es években komolyan felmerült, hogy ezt is átépítik autós műúttá, de a környezetvédők tiltakozásán a terv megbukott, ma pedig már végleg lekerült a napirendről. A csipkés hegycsúcsokat Kolbász-monolitoknak (Monolite della Salsiccia) nevezik.

A Drei Zinnen ismert nézetéről.
A középső csúcs, a Grosse Zinne (2999 m) a hegymászók számára a legnagyobb kihívás. Először 1869-ben mászták meg. Mint említettük, Eötvös 1875-ben jár itt először, és következő évben már sikerült neki is meghódítania a csúcsot. Ezek a mászások azonban nem innen, hanem a déli oldalról történtek. Az északi oldal a maga 550m-es függőleges falával bekerült a "Nagy hatos" közé, ami az Alpok legnehezebben mászható hegyeit gyűjtötte össze. Innen 1933-ban mászták meg először. Az 1950-es években több útvonalat is kiépítettek itt, így ma már nem számít akkora fegyverténynek innen sem a feljutás.

Panorámakép a Rienztal sziklaperemétől. Balra a Drei Zinnen, középen a Rienztal, mögötte távolabbi csúcsok, jobbra a Rautkofel-csoport.

A Dreizinnenhütte közelében találjuk a Mentonei Szt. Bernát kápolnát is, amit az alpinisták védőszentjének emeltek.

A Rautkofel (2826m) csoport hegyei a Rienztal fölé magasodva. Bal szélen a távolban a Hohe Gaisl (3146m) csoportja.

A vidék harmadik menedékháza a Lange Alm. (Van egy negyedik is, de azt le se fényképeztem.)

A Dreizinnehütte közelében két tengerszem is van egy névvel: Oberer Bödensee.

"Vadnyugati" táj.

Visszafelé.

Fagymintás talaj.

A mély Marzon-völgy látványával búcsúzunk a Drei Zinnentől.

Egy kis Meran és Bolzen közti faluba, szálláshelyünk felé tartva három kétezer méter feletti hágón is átkeltünk. Az első a világháborús csatáiról elhíresült Falzarego (2105 m) .