Kisvárosi fák

Híre ment, hogy Kalocsán végre elkészült a főtér. 

A hír nem bizonyult teljesen igaznak, így még mindig nem tudja az ember teljes szépségben megcsodálni az ország egyik legszebb barokk terét.  

Kalocsa annak ellenére, hogy itt van a híres  Érsekkert, még mindig nem került fel a dendromania.hu katalógusába.  

A Vajas az Érsekkert szélén. 

Sulyom a Vajason.

A Vajas szélesebb része. 

Az Érseki-kastély udvara.
Innen rálátni arra a kertrészre is, ami a nagyközönség elől elzárt. Az érseki palotának csak a könyvtári része látogatható, a többi része (pl. a Maulbertsch freskóival ékes termek és kápolna) nem. Így meglehetősen hátul kullog ez a palota az egyházi intézmények  látogathatósági versenyében. 

Az érseki palota előtt minden apostol mögött egy-egy tiszafa. 

A János mögöttinek van meg leginkább az esélye arra, hogy végre Kalocsa neve is felkerüljön a dendromania.hu-ra. 

A másik kisváros Mohács. II. Lajos emlékműve mögött tekintélyes ostorfa.

Az ostorfa oldalról.

A temetőben a Csatatérinek is nevezett kápolna mellett jeles korai juharfa.

Meg vannak számlálva évei. 

Ha nem is egy Fiumei úti temető, de azért mutatós gesztenyefasor itt is van.

A kápolna a 18. században újjászülető Mohács-eszme terméke. (Egy helyi plébános magánalapítványából épült.) Akkoriban azonban még beemeltek a köztudatba egy második mohácsi csatát is, ami 1687-ben zajlott innen mintegy 15 km-re, a Szársomlyó-hegy lábainál.Augusztus 12-én,  csaknem pontosan 161 év után,  az itteni csatában a Lotharingai  Károly herceg, Badeni Lajos őrgróf, Miksa Emánuel bajor választófejedelem és Savoyai Jenő herceg vezette csapatok megsemmisítő vereséget mértek a török főerőkre. A harcolók számát tekintve még az első mohácsi csatát is jóval felülmúlta ez, de a marginális magyar részvétel miatt a reformkorban átalakuló nemzeti emlékezet kitörölte ennek a csatának a jelentőségét. (A csata sikerét amúgy nem sikerült kiaknázni, aminek két oka van. Egyrészt a különböző vezérek és nemzetek rivalizálása, másrészt- és ez a döntőbb- a franciák felrúgták a pápa által megvalósult Habsburg-francia tűzszünetet, és kiújultak nyugati fronton a harcok. Így az oszmánok visszaerősödhettek, és így tíz évvel később Zentánál megegyszer tönkre kellett verni őket.)   A barokk nagy mestere, id. Stephan Dorffmeister (aki szerződéseit élete vége felé már Dorffmeister Istvánként írta alá) mindkét mohácsi csatát megfestette a második 100.  évfordulóján a mohácsi püspöki kastélyba, ahonnan a 19.század végén (amikor a püspökök lemondtak a kastélyról, és azt profanizálták) átkerültek ide ezek a képek. A kápolna alig van nyitva, csak  2012-ben készültek róla nyilvános fotók.  Úgyhogy a magyar barokk kiemelkedő képpára szinte alig ismerten egy kisváros szélén sínylődik. 

A kápolna egyúttal a Kálvária.kápolna szerepét is betöltötte, de a 19. század végén statika okokból átépítették, és a hármaskereszt a lábánál került elhelyezésre. Mögöttük egy hatalmas hárs. 

Temetői részlet.

Végül két kép a szőlőhegyekről: Kenderike. Elterjedt fajként írják le, de nekem mégis csak most sikerült először fotóznom. 

Idilli fekvésű présház, szekszárdiasan" tanya."

 

Tikkasztó hőségben

40°C körüli volt a hőmérséklet, mire kis sétánk dél körül véget ért a Sötét-völgyben.

A szinte halotti csöndet csak egy dámborjú panaszos hangja törte meg. 

Talán anyját kereste, mikor meglátott minket, besétált a sűrűbe. 

Alig van virágos növény most a sisakvirágot leszámítva. Az erdő szélén néhány tő kis ezerjófű érdemes egy fotóra. 

A Haramia-forrás felé most is tömeges a farkasölő sisakvirág. 

Védett. Erősen mérgező, innen eredhet a neve. 

Egy idő után rájöttem, mi az, ami furcsa az erdőben? Nem szóltak a kabócák. Nemrégiben a Gemencben újdonságként hatott a kabócák "éneke". Itt, kis dombságunkban ilyentájt tömeges szokott lenni. A fák törzsén viszont most csak hangtalan poloskákat láttam. (Egész pontosan vöröslábú címerespoloskát, köszönöm Horváth Balázs segítségét.)

Következzék még néhány kép a farkasölő sisakvirág hatalmas állományáról. 

Íme. 

Ilyent sem láttam még. A Haramia-forrás csővén  egyetlen egy csepp víz sem jön ki. 
A középkorban itt a forrás környékén terült el Bat település. Az oszmán hódoltság második felében elnéptelenedő településen a 17-18. sz. fordulóján balkáni rácok telepedtek meg, akiknek valószínű életmódjára utal  a forrás elnevezése is.

Tömeges a nagy gyöngyházlepke. Védett.

Bagatell. 

Még néhány kép a sisakvirág rengetegről. 

Íme. 

Volt itt énekes kabóca rajzás, ha nem is tömeges. 

Egerészölyv hűsöl az erdő mélyén.  

A Fekete-forráshoz is kinéztünk. 

Itt a csövön azért csöpög a víz, ha nem is túl meggyőzően. 

Énekes kabóca tetem az út porában. De vajon miért nincs az idén? Egyetlen egynek hallottuk csak a hangját. 

Csuszka az itatón. Nyár eleje óta két itatót szereltem fel a keretben. Eddig csak rigók (énekes, fekete) és galambok látogatták. Az utóbbi időkben megjelentek a csuszkák is.

Az itató szélén. 

Jól esik egy kis fürdés is. 1. 

2. 

3. 

Ezt a fiatal zöld küllőt már egy pesti parkban fotóztam. 

Gyönyörű, és felénk meglehetősen ritka madár ez. 

 

Három óra szúnyogfelhőben, avagy egy kis Gemenc-túra

Arra voltam kíváncsi,  milyen állapotban van most a Forgó-tó, árvíz és tartós, viszonylag magas dunai vízállást követően. Ezért kisétáltam Keselyűstől a Duna partjáig.

Zetortemető.
Számoltam azzal, hogy lesz szúnyog, a mértékét viszont alábecsültem. Egy ismert márkájú szúnyogriasztó tesztjeként próbáltam felfogni az utat. Valójában egy olyan pszichológiai kísérletként lehetett inkább tekinteni, hogy milyen hatású az, amikor három órán keresztül szakadatlan gyötrés éri az embert. (Fél óra után, bokáig cuppogva a mocsárban majdnem visszafordultam.)   Egyszer azt írtam, hogy van az a töménység és mennyiség szúnyogriasztóból, ami megvéd. Ez fenntartásokkal igaz. A fajfenntartási ösztön ugyanis a szúnyogokból elképesztő kreativitást képes kicsalni, és olyan helyekre is beférkőznek, ahová az ember még véletlenül sem ken szúnyogriasztót. 

Az Ásás-Dunában van még víz, de poshadt, büdös. 

Megállni nem lehetett. 9-kor a tűző napon, a Vonal-út végén szálltam ki az autóból, és onnét nem volt megállás, mert akkor még jobb pozíciókat tudnak elfoglalni a vérszívók. Ezen a gyorstüzelésű képen két gyöngyházlepke fotózását akartam megejteni. Itthon látom az okát, hogy az egyik miért nem akart felszállni. 

Ez nem szúnyogfelhő, hanem még repkednek a szöszök. 

Amivel nem számoltam, hogy az árvíz nyomán még mennyi döglött víz hever az erdő alján. Nyilván ezekből kell ki a milliárdnyi szúnyog. 

A Gemencet most júniusban lezárta az erdőgazdaság az átázott talaj okán bekövetkezhető fa kidőlés miatt. Ez nem bizonyult túlzásnak. Sokat kellett kerülnöm. Ráadásul június végén egy szupercella is elkaphatta a területet. Rengeteg kidőlt fa hevert mindenfelé. 

A Forgó-nyiladékon  mentem végig. Ez a korábbi években  olyan jó minőségű út volt, hogy simán lehetett kerékpározni rajta. Most viszont az árvizek miatt hónapokig nem járhatta a vidéket az erdészet, és az út (ahol nem sáros) teljesen felgazosodott, volt ahol a keréknyomokat sem lehetett látni. 

Az út mentén két olyan listás fekete nyár állt, amik nem voltak eddig rajta a Pósfai-listán. Az egyik kiszáradt...

...a  másik derékba tört.

A Forgó-nyiladék végén egy fok végleg lezárta az utat. 

Ligetes erdőben, villámsújtotta tölgy  mentén nagyot kerülök. 

A Vonal-útnak kell kitérnem, ahol hétágra süt a nap és elhúz egy fekete gólya, alig tudok fotózni rá, olyan gyorsan történnek az események. 

A Vonal-utat is elemi csapás érte, lóg a vezeték.  

Nagy fehérnyár dőlt rá a póznára. 

Nem túl bíztató előjelek a Forgó-tói tanösvény bejáratánál. 

Itt van az egykori fővadász emléktáblája (sírja?). Bédán ismerkedtem össze vele. Később elküldtem neki a gemenci fás könyvem egy példányát. Ő egy képeslapgyűjteménnyel kedveskedett nekem, amit egykor egy német vadászvendég készíttetett a vérebjeiről. 

Íme a tó, a közepén már felbokrosodott az elmúlt évek aszályainak eredményeként. 

Környékén magasan áll a víz, amit teljesen elborít a rucaöröm. Szerencsére a madármegfigyelőhőz vezető pallósor még áll. 

Egy nagytotál a tóról. Lassan már egy évtizede figyelem, és jó volt most újra vizet látni benne. Persze a tiszta víztükör már a múlté. 

Egy tő tündérfátyol. Évekkel ezelőtt volt olyan, hogy a tó nagy része aranylott ettől.

A tó régi legendás madárvilágából már nincs semmi. Érdemes megnézni 2011. tavaszán Pósfai Györgyékkel tett körutunk képeit. 

Néhol egy-két kárókatona, azok is irdatlan messze. 

Ez rajta van a Pósfai-listán és még áll. 

Kis fehérsávos lepke. 

Kinézek a Dunához is, ahol régebben a kikötő volt.  Elég magas még most is a víz. Az EB meccsek  közvetítéseiből is tudhatjuk, hogy a forrásvidék környékén nagy esők vannak. 

Kb. 5 éve nem közlekedik erre a kisvasút, a pontonkikötő sincs már meg.  Az épületek  rendben, a füvet is kaszálják még. Pontosan mint egy temetőben. Az egész észak-gemenci idegenforgalom halott. Nekem jó így is. Másnak is. Amióta az eszem tudom, az idei volt az első olyan polgármesterválasztás, hogy egyetlen egy jelölt egy árva szót sem ejtett a Gemencről. 

Az alacsonyan ágazó,  6m feletti tölgy testén  nagy repedés. 

Van benne anyag.

A másik listás tölgy is jól tartja magát.  

Ez a szép vadkörte is araszolgat a listahatár felé. 

Visszapillantás a rétre. 

Dunaparti vasúti elágazó. 

Zöldes gyöngyházlepke. Még itt a tűző napon, 30 fok felett sem szűnik meg a szúnyoggyötrés. 

Odvas négyszázas. 

Elhúz egy fiatal rétisas. 

A gemenci vadászház.
A jobb oldali  tiszafa nem a fajtársainak tipikus életét élte. 90 éves korára elérte a listás méretet, 100 éves korára lényegében kimúlt. Gyorsan nőtt, gyorsan halt. 

Bagatell. 

Utam során egyetlen egy emberrel találkoztam. (Itt nem szenved az ember a túlturizmustól.) A Vonal-úton jött egy fiatal kerékpáros, felszerelése és útvonala alapján valószínűleg a Fekete-erdő nagyszerű homokzátonyain tervezett fürdőzést. Én úgy véltem, a magas víz miatt ez most nem jön össze neki. Sokat biztos nem fürdött, mert Keselyűsben újra találkoztunk, kevesebb. mint egy óra múlva. 

Visszafelé még egyszer kinézek a tóhoz. A listás fűz is áll még a sűrűben. 

A madárvilág nem gazdagodott sokat, két hattyúval mindössze. 

Rucaöröm- és bákalencsekása, nyárfalevéllel spékelve. 

A vasúti töltés mentén indulok vissza, itt nem kell döglött vizektől tartanom. 

Belenőtt a listába ez a tölgy. 

Sűrű erdőben kevés a fény, homályos a szarvasportré. 

A Bezerédi-nyiladékkal hasonló a helyzet, mint a Forgó-nyiladékkal. 

Azt gondoltam, a Bezerédi-sik tikkasztó melegében megszabadulok a szúnyogfelhőtől. Tévedtem. 

Itt is bőven akad szúnyogkeltető. 

A keselyűsi parkoló tele. Szerencsére a szúnyogok így sokfelé tudnak most orientálódni.  Egy pesti cég SUP-os túrát szervezett a Gemencbe.  (Pont délben indulnak, szeretik a Napot.) A cég ügyesen kihasznál egy piaci rést.  Kenutúrákat több-kevesebb rendszerességgel tart az erdészet (itt egy hamarosan induló két naposra lehet jelentkezni) és a nemezti park is (itt egy szombati ajánlat) , de a suposok egyre nagyobb táborára le lehetett csapni. A suposok is szembesülnek azzal a kellemetlenséggel, hogy amióta vasútállomásból lett büfé bezárt, még vízhez sem lehet jutni Keselyűsben.  A WC-ajtók kilincseit is hiába próbálgatják,  kis és nagy dolgokra is marad az erdő. Még szerencse, hogy ritkán vannak itt ilyen tömegrendezvények. 

Gyorsan beelőzők a holtágon, ...

... mielőtt még ráeresztik a supokat a "spenótra" (A "spenót" a nagylevelű moszatpáfrány összefüggő szőnyege, és az amerikai eredetű faj tömeges elterjedése aggasztó). Aztán indulok haza. 13 km, három óra alatt. Legközelebb akkor jövök, ha összeomlik a szúnyogpopuláció.