 |
| Az 1870-72 közt megépített új töltés Keselyűs közelében |
Az árvízhelyzet végső rendezésére 1869-ben létrehozták a Szekszárd-Bátai Dunavédgát Társulatot, a Duna másik oldalán 1871-ben a Pest megyei Sárközi Dunavédgát- és Csatornázási Társulatot. A mai Gemenc szempontjából a leglényegesebb annak a töltésnek a megépülése lett, amit a Társulat 1870-72 között épített túlnyomórészt a Kalocsai Érsekség birtokhatárán, kisebb részt két vallásalapítvány, a szekszárdi és a bátaszéki uradalmak területén. (A Szomfavai-erdő és szomszédos erdők egy része a szekszárdi, a Buvat és a Súgó környéke a bátaszéki uradalom alá tartoztak, ezen kívül még a bátai közbirtokosság adott még területeket a mai Gemenchez.) A Kalocsai Érsekség és a két vallásalapítvány tulajdonába tartozó rész – mint láttuk- a Duna-mente egyik legproblematikusabb szakasza volt. Társulat tehát elve érdekelt volt abban, hogy az új védgátakat a Dunától távolabb vigye, ahogy már a rómaiak is távolabbra vitték a limes vonalát ezen a területen. Az érsekség sem volt ebben érdekelt, mert más úton járt, így nem csatlakozott a Dunavédgát Társulathoz. A két vallásalapítvány is olyan területről mondott le, amik művelés szempontjából problémásak voltak, cserébe nagy árvízmentesített területeket reméltek. Ennek következtében a Duna új töltése a szokásos néhány száz méter széles hullámtér helyett 4-6 km-es távolságot hagyott a folyótól. A döntés hátteréről részletesebben itt olvashatunk. Ezen az árvíztől nem mentesített területen jött létre a Gemenc mai világa. Az új, magasabb és erősebb védgát a kezdetben számos problémát eredményezett, és még évekig nem bírt az árral, de folyamat visszafordíthatatlan volt. 1878-ban Tóth Károly lett a védgáttársulat igazgató mérnöke, aki elődeinél sikeresebbnek bizonyult a töltések megerősítésében. 1879-ben elkészült Bátánál a Sárvíz zsilipje, innen kezdve nem szenvedett már jelentős árvizet a Sárköz. Az utolsó nagy szabályozási munkálatok az 1893-1898 közt elvégzett folyamszabályozások voltak, amikor Gemencben három helyen is, Sükösdnél, Csanádnál és Koppánynál átvágták a Duna kanyarulatait, és megépítették az ehhez kapcsolódó új töltéseket. A 19. század végére világossá vált, hogy a csak átmetszéssel dolgozó folyószabályozás nem hozza meg önmagában a kívánt eredményt, hiszen a kanyarok újból elfajultak. Szükségessé váltak mederstabilizációs munkálatok is. Ezek a munkálatok is elkezdődtek az átvágásokat követően, de az első világháború ezeket a munkákat megakasztotta. A Duna még mindig meglevő aktivitására bizonyíték, hogy ebben az időszakban alakította ki a Kádár-szigetet. A két háború közti időkben márt tervezték a Sió torkolatának új mederben történő kialakítását, de ezek nem valósultak meg a kezdődő háborús készülődésben. A második világháborúig a mederstabilizációs munkálatok Bajáig jutottak el, majd az 1950-es évekre a gemenci alsó szakasz is elkészült. Ezt követően az 1965-ös nagy árvízek után folytak jelentős munkák, amik az 1970-es évek közepéig tartottak. Megemelték a töltéseket, megépült a Hátfőnél a Sió-kapu, amihez kiegyenesítették a Sió egy szakaszát is. A Sió-kapu a Balaton-Duna hajózási útvonal első zsilipe lett volna. A folytatás azonban nem készült el, így ma a Sió-kapu főként árvízzsilipi szerepet tölt be. 2010-körül Eu-s pályázatok révén holtágrekonstrukciós munkálatok zajlottak Bátánál, a Rezéti- és Grébeci-Dunán. Ma már csak kisebb mederstabilizációs munkák folynak, bár ötletelések vannak arról, hogy egy jelentősebb gemenci turisztikai célú hajókikötő épülne Szekszárd magasságában.
A végső leltárt megvonva megállapíthatjuk a Dunaföldvártól délre a mai országhatárig terjedő szakaszon a folyószakasz rövidülése 83 km lett. Csökkent az árvízveszély, hajózhatóbbá vált a folyó, de a szabályozásnak lettek árnyoldalai is. A felgyorsult folyó mélyebbre vájta magát, és fokozatosan eltorlaszolta holtágai bejáratát. Ez a folyamat még ma is tart, a Duna bevágódása miatt évente átlag 1,5 cm-rel kerül mélyebbre a talajvíz szintje, amely természetesen a terület egész növény és állatvilágára is kihat, és folyamatos emberi válaszlépéseket igényel.
 |
| A Gemenc az 1898-as átmetszések után. Az új meder még csak most van kialakulóban. A Vonal-út már elkészült. Forrás: Keselyüsi tanösvény |
A 19.század végétől Sárköz népe végleg áttért az intenzív gabona-és kukoricatermesztésen illetve a Szekszárdi-dombságban folytatott szőlőtermelésen alapuló gazdálkodásra. Pataki József tanulságos számításai szerint a 18.század végén a Sárköznek kb. az ötöde volt vizenyős terület, és ugyanennyi a szántóföld. Alig száz évvel később már a vizenyős területek aránya kevesebb volt 3%-nál, miközben a szántók arány 50% fölé nőtt, sőt 1931-re már elérte a 80%-ot is. A Monarchia kedvező gazdasági körülményei közt azt a viszonylag homogén társadalmat, amelyet a vízi világ egységesített, a meggazdagodás vagyoni rétegekre tagolt. A Sárköz népe szakított korábbi életmódjával és létrehozta sajátos polgári-paraszti kultúráját, melyben a „művészi szép helyett a vagyon fitogtatása lett fontosabb, és ebben az elanyagiasodott, erkölcsileg is mind szabadosabbá váló társadalomban kegyetlen születéskorlátozás, az egykézés mind divatosabbá lett.” (Andrásfalvy) A ma nagy becsben tartott sárközi népviselet is ennek a kivagyiságot és a vagyoni fitogtatását előtérbe helyező világképnek a tárgyi lenyomata.
Az egykézés hatására hamarosan munkaerőhiány lépett fel, távoli vidékekről főleg nincstelen zsellérek áramlottak a vidékre, a hagyományos református magyarság etnikai és kulturális egysége is felbomlott. A folyamatot jól mutatja, hogy Decsen 1931-ben, Őcsényben 1938-ban új, nagy méretű katolikus templomot is építenek.
 | |
| Jellegzetes paraszti ház Decsről, a 20.sz legelejéről. A meggazdagodás jeleként a polgári minták követése lett jellemző a paraszti építészetben is. Ezeket a házakat főként bátaszéki német kőművesek építették |
A nem árvízmentesített gemenci területen viszont a gátak közé szorított víz nem tudott szétterülni, az árvizek sokkal magasabban tetőztek, ami szintén komoly átalakulást indított el. A még mindig nagyarányú erdei legelőkön megszűnt a gazdálkodás lehetősége, ami teret adott a további erdősítésnek, mint a hasznosítás egyetlen lehetséges módjának. A 20. század elején az Érsekségi Erdei Hivatal az erdősítés a korban modernek gondolt formáira tért át. Ezzel az erdősítési módszerrel jelentek meg azok az idegen fafajok is, amik ma is megtalálhatók a területen: a nemes nyárfák, amerikai kőrisek, fekete diók. Ekkor kerültek kialakításra azok ez erdészeti szelvények is, amelyeknek négyzetei a műholdfelvételeken megfigyelhetők. Az erdő arányának növelése azt eredményezte, hogy a vadállomány is növekedésnek indult.
 | |
| A Vonal-út. A 19.század legvégén készítette el az érsekség ezt a széles nyiladékot, amely a keselyűsi út folytatásaként a gemenci erdészházakig, majd a vadászházig vezetett. Kezdetben három híd is volt rajta. Később az út teherbírását megnövelték, a hidakat betömegelték. A gemenci fa szállításának ma is az egyik fő útvonala |
Az I. világháború utáni összeomlást követően, 1919-20-ban a tüzelő nélkül maradt Budapest ellátására válogatás nélküli hatalmas erdőtarolást hajtottak végre a Gemenci-erdő területén. Az akkor még hajózható Duna-ágak partján tarvágással elpusztították a gemenci erdőállomány legértékesebb részét. Ezt követően sem voltak a természetvédelmi szempontok számottevőek még jó darabig.
 |
| Az 1927-28-ban, az érsekség területén épült gemenci vadászkastély a mai napig az erdőség legszebb épülete |
