A Gemenc története III.(A fokgazdálkodás)

Számos fok ábrázolása Böhm 1767-es
térképén.
(Forrás: archivportal.arcunum.hu)

Az évenként visszatérő áradások óriási víztömegeit a fokokon keresztül vezették szét az egész Sárközbe. A 19.század derekáig jellemző fokásás lényegét Andrásfalvy Bertalan az alábbiakban foglalja össze: "Az itt élő emberek nem bízták a véletlenre azt, hogy hol tör ki a víz; hanem maguk nyitották meg, nemegyszer tetemes földmunkával, fokok, csatornák vájásával a víz útját az ártérbe, így és ott, hogy a víz lehetőség szerint a legkevesebbet romboljon és az áradás után, a víz ugyanazon a fokon, melyen kijött, vissza is mehessen a mederbe. Így a kiömlött víz nem rekedt kint az övzátonyok következtében lefolyástalan laposokban, és így a pangó víz nem ölte ki a fákat, bokrokat és gyepet sem és a kitódult halak sem pusztultak el a gyorsan párolgó, posvánnyá váló ártéri mélyedésekben. Éppen a kiáradást, majd a víz visszafolyását biztosító fokok legszűkebb pontjain lehetségessé vált a visszaigyekvő halak kiszűrése, az apadáskor bezárt rekeszek segítségével. A rekeszeken túljutott a víz és az apróbb hal, de kifogták vele a nagyokat, az értékeseket. A sekély, kiáradt víz ugyanis ívásra és az ivadék fejlődésére a lehető legalkalmasabb volt, de így gondoskodtak az eljövendő évek halállományáról is. A fok tehát a természet kihasználásának és védelmének is emberalkotta, tudatos létesítménye volt. Ezért körültekintően ott ásták, ott fakasztották meg vele a folyó természetes gátjait, ahol az ártéri szakasz legmélyebb pontja volt, hogy a víz maradéktalanul eltávozhasson, visszatérhessen a medrébe apadáskor. Ez az elhelyezés azt is biztosította, hogy a víz alulról felfelé, csendesen és rombolás, valamint hordalék szállítása nélkül töltse fel az árteret. A 12. századtól már adatolt, említett fokokat tehát mesterséges , ember által létesített vízkapuknak, csatornáknak tarthatjuk. Emberkéz alkotására utal maga a szó is, mely a fakaszt igéhez tartozik. Számos leírás említi a fokok ásását, készítését is, mert az ártér e legértékesebb pontjainak birtoklásáért sok pert folytattak és ezekkel kapcsolatos határjárásokról latinnyelvű jegyzőkönyvek is készültek, melyekben a magyar fok szót is gyakran használják".

A fokok igen hosszúak is lehettek. A ma is meglévő Címer-fok két darabjának együttes hossza eléri az 5km-et, hasonlóan a Gógában található Keskenyi-fok ma is kilométereken keresztül követhető. Bogyiszló határában a Karaszi-fok és az ahhoz kapcsolódó fokok (Tője, Örim, Dalocsa stb.) pedig több tíz kilométeres szövevényt alkottak és az egész határt be lehetett járni ladikon magasabb vizek idején. Hasonlóan az egész Sárköz is végigevezhető volt. A Sebes-fok egész Szekszárd határáig ért, és ügyesen szervezett ladikos utazással a Dunáig lehetett közlekedni Őcsényt és Decset is érintve. Még a 19.század derekán is ezeken a fokokon szállították ladikon a sárközi halakat a szekszárdi piacra. A 18.század végi összeírások egyébként Szekszárd környékén, tíz kilométernél is távolabb a Dunától, megdöbbentően sok fokot, szám szerint 83-at említenek.

A fokok közt voltak természetes eredetűek, a Sárvízhez, vagy Dunához köthető oldalágak is, de ezeket is alakítgatták, formálták. Sok esetben nem is lehet pontosan megmondani, hogy melyik fok milyen eredetű, vagy mi tekinthető egyáltalán foknak , mi oldalágnak.

Elképesztő foksűrűség Fadd határában Scnemann József térképén

A fokgazdálkodás fellendülését nem utolsósorban éppen az tette lehetővé, hogy a magyar jobbágy bizonyos halászati joggal is rendelkezett, és ez közvetlenül érdekeltté tette őt a vízművek építésben. A középkorban a halászati jogot nem sikerült regálévá tenni, bár erre I.Kálmán tett kísérletet. A vizeket három kategóriára osztották fel. A legkiemelkedőbb jelentősége a vizahalászatnak volt, ami földesúri kézben volt. A vidékünkön a Duna egy-két pontján és a Sárvíz torkolatának közelében folyt ilyen halászat, bár nem volt olyan híres vizafogó hely, mint a madocsai, vagy budai. Néhány jobb dunai helyen a tilalmat a földesurak más halfajtákra is kiterjesztették. Számos tó és holtág halászatát részesben végeztették a földesurak. Végül a kisebb, ideiglenes tavak, ágak, fokok halászata teljesen szabad volt.A legtöbb fok személynév eredetű volt, és nevüket is gyakran változtatták. A fokokat egy-egy család gondozta, azokat adták-vették, gyakran cseréltek gazdát.
Ma is találkozunk még a fokokkal, nem csak mint elnevezéssel, hanem sok helyen még az árkok is fennmaradtak, és hosszan nyomon követhetőek. Egy részükből belvízlevezető csatorna lett. (Karaszi-fok, Pityó-fok) A Gemenc területén sok fok fennmaradt, mert itt nem tértek át az intenzív szántóföldi termelésre. Ma is részben meglévő, általam beazonosított fokok a következők: Bárány-fok, Keskenyi-fok, Szilágyi-fok, Borrév-fok, Pityó-fok, Lörinc-fok, Sudár-fog, Forgó-fok, Somfai-fok, Pap-fok, Sárkány-fok, Alsó- és Felső-Címer-fok, Marica-fok, Taplósi-fok, Reitman (Lovas-fok) Kattyas-fok, Parragi-fok, Kerülő-fok, Káposztás-Duna-foka, Borcz-fok, Kis-Borz-fok, Ér-fok, Rezéti-fok, Visszafolyó-fok, Báli-fok.

A Pap-fok. Az egyik legkorábbi mai napig fennmaradt fok
lehet a Gemencben.A fenti Böhm-féle térképrészlet is
névvel ábrázolja a Decsi-Kis- ésNagy-Holt- Duna közt.
Andrásfalvy szerint egy Pap nevű árendás ásatta.

Ma a figyelem ismét a fokgazdálkodás felé fordult. Sokan úgy látják, hogy a fokgazdálkodás összhangban van a korunk által megkövetelt ökológiai szemléletmóddal, és főként a Tiszán, kísérleteznek is bizonyos elemeinek visszaállításával.A középkori ember azonban nem volt ökológiai szemléletmódú, hanem éppen ellenkezőleg, a természeti erőforrásokat maximálisan kiaknázta. Így a középkorban erdőgazdálkodásról sem beszélhetünk. Az önmagukban is reprodukálódó ártéri puhafás ligeterdők kivételével minden jelentős keményfás-tölgyes erdőt kitermeltek. Erre utal az is, hogy Engel Pál adatai szerint a Sárvíz mentén fekvő közeli Janyavár építéséhez igen messzi vidékről, "külföldről" kellett fát hozatnia a Bodó családnak a XV.század közepén. A keményfás erdők helyén gyümölcsösök, kaszálórétek, fás legelők, és szántóföldek jöttek létre. A vadállomány is erősen megcsappant, a saját állataikkal konkuráló vadakat elűzték. A kíméletlen gazdálkodás jele az is, hogy a nyelvészeti vizsgálódások szerint a területről a hódokat húsukért és prémjükért már a XIV. századra kiirtották. ( A hódhús, akárcsak a hal, böjtök idején is fogyasztható volt.)

A Felső-Címer-fok a  Gemenc egyik legöregebb foka, 1770 körüli térkép
már ábrázolja Czimer néven.A Címer-fok is személynév eredetű lehet,
19.századi térképeken  előfordul Zimmer alakban is. A II.katonai
felmérésen Hosszú ág néven szerepel. Böhm térképein is már  feltűnik.
A Nyéki-Holt-Dunát kötötte össze a Duna Báta feletti nagy kanyarjával.
A kezdetben egységes kb.5km hosszú fokot a Duna Kádár-szigetnél
lévő kanyarja  alámosta, és a fokot kettévágta. Nebojszki László  szerint
ez a 20.sz elején történt, a Kádár-sziget létrejötte körüli időkben.
(Itt érdemes megjegyezni, hogy Nebojszki László cikkei alapvető
fontosságúak voltak a vízszabályozással kapcsolatos részek megírásaihoz)

Míg a fokgazdálkodás a természeti erőkkel többé-kevésbé harmonikusan együtt élt, addig a malmok üzemeltetése állandó gond forrása volt a Sárvíz mentén. A Sárvíz kis esésű folyó volt, ezért erősen duzzasztották. A duzzasztáshoz sok helyen nem építettek külön malomárkot, hanem magát a főmedret is elrekeszelték. Ez veszélyeztette a sárvízi hajózást is, ami a középkorban igen jelentős volt még. A beavatkozások eredményeként a Sárvíz és mellékágai elsekélyesedtek, ami a vidék mocsarasodási hajlamát növelte. Ez a török idők második felében be is következett. A csatornákat és fokokat nem gondozták már, a táj elvadult és visszaerdősült. A mocsarak és erdők ekkor sokak számára menedékül is szolgáltak a nehéz időkben, így a Sárköz népének jelentős része átvészelte a tizenöt éves háborútól Rákóczi-szabadságharcig tartó időszakot is.
A 18.században a Sárköz népe tehát visszatért a fokgazdálkodáshoz. A középkortól eltelt másfél évszázad azonban nem múlt el nyomtalanul. Az eliszaposodott Sárvíz már nem nyerte vissza korábbi jelentőségét, és a szabályozása, megregulázása lett a környék vízrendezésének egyik fő szempontja. Hasonlóan a Lankóci-Kis-Duna, és a Báta is vesztett szerepéből, és a Sárköz keleti felén húzódó Duna-ág szerepe értékelődött fel.


Előző rész Következő rész