A Velencei-lagúna

Majd eljön az idő, amikor az ember már csak az emlékeiből él. Vagy még abból se-
Lassan másfél évtizednyi távolságból belém ivódott a fenti kép:  Torcello ősi bazilikája mögött a messzi távolban a Dolomitok örök (pontosabban: korábban öröknek gondolt) hóval fedett csúcsai.
Nyilván a závodi templom mögött a Völgység dombjai, vagy a szálkai templom mögött a Szekszárdi-dombság a helyi analógia, mégis mindenki érzi, hogy bár az élmény hasonló, a lépték más.
Sok képet megnéztem a neten a bazilikáról, és most már tudom, hogy kivételesen szerencsés időt fogtunk ki akkor ott augusztus végén, amikor a 80-100 km-re lévő alpesi csúcsokat is láttuk .

A Velencei-lagúna minden kategóriában, így a természeti környezetben is a világöröség része. Ennek jogán került ebbe a blogba, de nyilván a másik, műemlékes blogban  is lenne helye. Talán majd a régmúltos blogomban is teszek fel képeket a műemlékekről. Ide most azok kerülnek, amik főként vaporettoról, azaz vizibuszról  készültek.  
A lagúna felülete mintegy 500 km², amelynek 80%-a többé-kevésbé vízzel borított árapálysíkság és sós mocsár. 8%-a a szárazföld,  ezen 62 kisebb-nagyobb sziget osztozik, a legnagyobb a mesterségesen megnövelt Velence, amely több mint 5 négyzetkilométeres.  Körülbelül 11%-a tartósan víz alatti rész, vagy állandóan kotort csatorna. A maradék 1% a Velencét és a partot összekötő vasúti- és autópálya töltés területe.



Torcello volt a lagúna első jelentős települése, miután a hunok és más, a rómaik szempontjából barbárnak számító népek támadása elől ide menekült Észak-Itália legjelentősebb városának, Altinumnak és környékének a lakossága. A honfoglaló magyarok még jurtákban laktak, amikor ezen a szigeten már tízezres ( a becslések 3000 és 30.000 közt ingadoznak) város állt, tucatnyi templommal, még ennél is több kolostorral,  Bizánchoz kötődő élénk kereskedelemmel. A város kikötője azonban eliszaposodott, tombolni kezdett a malária, így a lakói elköltöztek. Az építőanyagban szegény vidéken a házakat, sőt még a templomokat is lebontották, a téglákat, köveket pedig felhasználták új lakhelyük, főként  Velence és Murano építkezéséhez. Ma csak a bizáncias mozaikjairól híres Mária mennybemenetele bazilika és épületegyüttese áll a szigeten, aminek 20-30 állandó lakosa van. 

A lagúna három legismertebb városa közül Burano a legkisebb. Fénykorában,  a 18. századig kb. 8000 ma kb. 2400 fő lakja. A Szent  Márton templom tornyának ferdesége ékes bizonyítéka annak, hogy milyen nehéz az alapozás a mocsaras vidéken. 

A városban a férfiak halásztak, a nők csipkét vertek. A 18. századig Európa szerte keresett termék volt az itteni csipke, aminek kultusza a 19. század végén, már a turizmus hatására lendült fel ismét. 

A Burano melletti fekszik Mazzorbo meglehetősen nagy területű, Buranonál kétszer nagyobb szigete, ami Torcellohoz hasonlóan, csaknem teljen elnéptelenedett.  A képen a Scarpa farm 19. században épült kerítése és a Szent Katalin templom tornya.  Ma a sziget szőlőültetvényeiről és gyümölcsöseiről híres. 

A középkorban ennek is több temploma és kolostora volt, de csak a Szent Katalin templom maradt meg. Mellette egyetlen fennmaradt házsora. 1980-ban egy mintalakótelepet tervezett itt a neves olasz építész, Giancarlo De Carlo. Ennek lett volna a feladata, hogy újra élettel töltse meg a szigetet, de ez is csak mérsékelt sikert aratott. Ma a szigetnek kb. 250 lakosa van. 

Murano. A három torony balról jobbra haladva a következő templomokhoz kapcsolódik:  Szent Máté templom, a Szűz Máriának  és Szent Donátnak szentelt bazilika, végül a deszakralizált Szt. Péter templom. Ez utóbbit ma egy üveggyár "üvegkatedrálisaként" hirdeti, és egy bemutatóterem lett.

Muranóban ma is 250 kisebb-nagyobb üvegmanufaktúra működik, ami a város összlakosságának   egynegyedét, mintegy 1200 embert foglalkoztat. 

A lagúna legtöbb szigete csak egy ilyen kis apró földdarab, mint ez, a Madonna del Monte. A középkorban ezen egy kis bencés apátság működött. 

         Velence felé haladva elhajózunk a 15-16. századi Szent András- erőd mellett, amely a várost védte az Adria felől. 

Velencébe érkezni tényleg a tenger felől érdemes. Ez sokkal nagyszerűbb élmény, mint az autópálya töltésen robogni az óriási parkolóházak felé. 

Velence gazdagságának és hatalmának alapja az Arzenál volt. Itt készültek a gályák és hajók. Az Arzenál a 15-16. századi épületei város területének mintegy ötödét tették ki. Ma is folyik itt még kis léptékű hajógyártás és karbantartás, de a terület nagy része a Velencei Biennálénak a helyszíne. 

Az Arzenál tengeri bejárata, háttérben a San Francesco della Vigna (Szőlős Szent Ferenc) templom tornya. Ez volt Velence kisebbik ferences temploma, amit a 13. század közepén egy egykori szőlőültetvény helyére építettek. A torony melletti kupola a domonkosok hatalmas gótikus templomának, a Szent János és Pál bazilikának az éke.

Az Arzenál a kapitalizmus előfutára volt. Már a 14.században itt gigantikus gyár volt, amit Dante az Isteni színjáték poklában is megénekelt eképpen (természetesen Babits fordításában):

"Mint szívós kátrány és szurok ha forrnak

télen a velencei arzenálban,

amivel rossz hajókat orvosolnak,

ha nincs hajózni jó idő s a gyárban

egyik új deszkát ácsol, régi bordát

foldoz a másik, mely már járt az árban,

egyik a gálya farát, másik orrát

kalapácsolja, evezőt faragja,

kötelet fonja, varrja a vitorlát..."

A Szent Ilona-kolostor az ágostonos kanonokrend kolostora volt a város szélén az Arzenál mellett. A templom a  velencei gótika tipikus alkotása. Ez is egyike volt annak a sok templomnak, amiket Napóleon deszakralizált. Ma a szervitáké. A megsüllyedt torony helyett 1928-ban kellett újat építeni. 

A lagúna építkezései elválaszthatatlanok a vörösfenyőktől. A hajózható útvonalakat is ezzel jelölik ki, de elengedhetetlen volt az alapok megerősítésében is ez a magas gyantatartalmú, vízálló fa. Nemcsak Velence épületeinek alapozásához használták ezt az értékes fenyőfélét, még a mi Parlamentünk alapjait is levert vörösfenyő oszlopok erősítik.  Túlnyomórészt a tömérdek vörösfenyő kitermelése az oka annak, hogy az Isztriától Dalmáciáig kopaszak az Adria szigetei és part menti hegyvidékei. 

A Szent Márk tér harangtornya és a Dózse-palota, Velence központi része. 

A Riva degli Schiavoni rakpart.

A rakpart a Santa Maria della Pietà templommal egy augusztusi hétköznapon. 
Először 1989-ben jártam Velencében, ekkor még várakozás nélkül bejutottunk a Szent Márk bazilikába is. 2007-ben már elviselhetetlen tömeg volt a Szent Márk téren és a rakparton.   Velence is azon városok közé tartozik, amik a túlturizmustól szenvednek.  A Covid előtt évente 30 millió turista érkezett az ötvenezres lakosú Velencébe, most ismét kezd helyreállni a régi állapot. Korábban 2022-től akartak bevezetni átfogó korlátozásokat, de ezeket egyelőre a járvány elnapolta,  és az idei húsvéti csúcsforgalom után ezeket kísérleti jelleggel be is vezetik.  
 A lakosság száma pedig folyamatosan és meredeken csökken. Ötven évvel ezelőtt még 150 ezren  laktak a városban. Így szinte természetes, hogy rengeteg az elhagyott, üresen álló ház a városban.

A Szent György-sziget a bencések hatalmas templomával, Palladio mesterművével.

Velencei közlekedési eszközök. 

A Mária Mennybemenetele, ismert nevén a Frari ("testvérek") bazilika  tornya  mintha dombon állna, úgy magasodik a házak fölé. A  ferencesek 1250 körül már a harmadik templomukat építették ide, és mire befejezték a 14. század közepén, ez lett a város legnagyobb temploma. Az alacsonyabb  torony a Szent Moisè templomé, amelynek barokk oromzata hátulról látható. 

A Lido 12 km hosszú gátsziget. A sziget történelmi magja a bencések Szent Miklós-kolostora. Mivel Szent Miklós a hajósok védőszentje, és itt őrizték egyik ereklyéjét, ezért igen fontos szakrális központ volt. A  Lido a 19. század végén lett divatos tengerparti nyaralóhely. A Lido Jesolo felől autós komppal is elérhető. Itt 20 ezer ember él, és hangulata a  tengerparti nyaralóvárosokét idézi, azaz itt már semmi különlegességet nem érezhetünk. Széles utak mentén unalmas apartmanházak sorát láthatjuk, előtte parkoló autókkal.