Portugál zöldségek 2.: A sintrai Pena-kastély és parkja

Portugália egy kiemelkedő turisztikai látnivalója a sintrai királyi kastély, amelyet  egy széleskörű szavazáson a portugálok beválasztottak   "Portgália 7 csodája" közé,  és az UNESCO Világörökségnek  is része.

Sintra városból hosszú szerpentinen visz fel a busz a kastély előtti parkolóig, ahonnan még 12 perc, végig felfelé tartó sétával  érünk fel a kastélyhoz. (Persze lehet kisbusszal is menni, de nem érdemes.) 

A parkot 1840 táján, a kastély építésének az idején kezdték el betelepíteni mindenféle egzotikus fákkal, főként a sequoia nemzetség fajaival, (ezek közül is főként tengerparti mamutfenyővel)  hamisciprusokkal, tujákkal (főként óriástujákkal) , japán szugifenyőkkel.

 A fenti fajlistából is látható, hogy  a párás, fagymentes helyeket kedvelő örökzöld növények érzik itt jól magukat. Én nagy naivan valami kopár mediterrán tájra számítottam a kastély körül,  és nem egy buja örökzöld erdőre. 

Nem gondoltam arra,  hogy itt az éghajlat inkább óceáni, főként 500m magasan. 

A kastély parkjának  területe  200 hektár, ez több mint kétszerese a Margitsziget területének. 

Lisszabonból ragyogó napsütésben indultunk el egy HÉV-szerű (bár annál modernebb) szerelvénnyel Sintraba, és nagy csalódásként éltem meg kezdetben, hogy a kastélyt rejtő hegy felhőbe, ködbe burkolózott. 

El kell azonban ismerni, hogy  ködből és buja zöld erdőből apránként kibontakozó monumentális épület rendkívül hatásos. 

A kastélyt  II. Ferdinánd király építette. Az épületkomplexum tervezője pedig a német  Wilhelm Ludwig von Eschwege  bányamérnök (1777–1855) volt, aki korábban vasműveket és bányalétesítményeket tervezett Braziliában és Portugáliában, ilyen jellegű és nagyszabású épülettel se korábban se később nem bízta meg senki. ( Lehet, hogy ettől is lett ennyire eredeti?) A Pena-kastély különböző historizáló építészeti stílusokat ötvöz: a neoreneszánszt , a neogótikust , neomanuelint (a manuelin a késő gótika portugál nemzeti változata ) és a mórt. Ráadásul egy középkori kolostort is magába olvaszt. A 2000-ben befejezett felújítás során helyreállították eredeti élénk színű festését is, amivel határozottan hundertwasseres stílusa lett,  azaz elmondhatjuk, hogy némileg évszázadokkal megelőzte korát. 

Triton szobra az egyik főkapu felett. 

Kilátás a kastély teraszáról. A horizonton felsejlik egy nagyobb város a ködben. Sintra városkája (bemutatását lásd később) egy hegyek közt megbújó üdülővároska, ami a tízezres lakosságszámot sem éri el. A közigazgatási határa azonban óriás, és magába olvaszt olyan városrészeket  hatalmas lakótelepekkel, amelyet az ember inkább gondolna lisszaboni külvárosának. Papíron így 320 ezer lakosa van. 

Sintra lett a névadója  a hegységnek is, amelynek kőzete a gránit, ami hatalmas sziklatömbök formájában megjelenik a felszínen is. 

Az egyik ilyen gránitsziklán helyezték el a Harcos szobrát is az 1848-ban, kétszeres életnagyságban.  

A kastélyban tett látogatás során rögtön szembetaláljuk magunkat II. Ferdinánd szobrával.  Magyar vonatkozásai révén érdemes róla egy-két szót ejtenünk. Édesanyja ugyanis Koháry Mária Antónia volt, aki a Bécshez erősen kötődő,  nagy vagyonú felvidéki ősi magyar  család szépségéről és műveltségéről elhíresült ( az első magyar zeneszerzőnőnek is tartják) tagja volt. Nem véletlen tehát, hogy az igen előkelő német Coburg családból sikerült Ferdinánd György Ágoston herceg személyében férjet találni számára. Egy öröklési megállapodás révén gyermekeik a Coburg-Koháry  családnevet vették fel. 

A Coburg-Koháry család igen sikeres lett. Nem csak a portugál és a bolgár királyi címet szerezték meg, hanem Belgiumban mind a mai napig regnáló család ősei közt is ott találjuk őket. II. Ferdinánd valószínűleg a magyar kultúrával is  érintkezésbe kerülhetett, hiszen gyermekkora egy részét a család felvidéki birtokain töltötte, majd 1836-ban elvette az özvegy II. Mária portugál királynőt, így lett ő portugál király 1837-1853 közt. Jó és nagy királyként tartják őt számon, de mindenképpen Portugália hanyatló korszakának volt már uralkodója. Porugália1822-ben elveszítette ékkövét Braziliát, a polgárosodás lassan haladt, és a 17. század óta sorvadó  birodalom lassan Európa elmaradott perifériájára sodródott. Ilyen feltételek közt nagy luxus volt egy ilyen komplexum felhúzása. 

A

A kastély magja egy jeromosrendi kolostor volt, amit a 16. század elején alapítottak a portugál királyok. 

Az egykori kolostortemplomból  kastélykápolna lett.  A kápolna a manuelin stílus szép emléke. 

A templom kiemelkedő művészi értéke az 1529 - 1532 között alabástromból  készült főoltár. Mestere a francia származású szobrász, Nicolas de Chanterenne volt, aki főként az akkoriban hatalma csúcsán lévő Portugáliában alkotott.

 

Az egykori káptalanteremből alakították ki az ebédlőt. 

A kastély új szárnyaiban már jelentősen nagyobb termek épültek. 

Nagyobb fogadások helyszíne volt a Szarvas-terem. 

A kastély két udvarát összekötő díszkapu mór stílusban épült meg. 

Lassan oszlik a köd.

A ködből előbújik a szomszéd hegyen a mórok által a 9-10. században emelt erőd. Portugáliát a 12. században szabadították fel a mór uralom alól.

A köd feloszlásával kis túrát tettünk a parkban. Hatalmas tengerparti mamutfenyők. 

Fél órás sétával a Pena-hegység legmagasabb pontján álló Öreg-kereszthez kapaszkodtunk fel.

Egy kút. 

Ez talán egy óriási magnóliaféle lehet. 

Gránitos  kőzetben nem jellemzőek a barlangok, de itt mégis több kisebb üreg nyílik. 

A park szikláival, dús zöld növényzetével, megfelelő gondozottságával lenyűgöző hatást gyakorolt rám. 

Tipikus. 

A kereszt a Sintra-hegység legmagasabb pontján, 529m magasan áll.

A manuelin stílusú kereszt elődjét még középkorban állították itt a hegyen, de természetesen többször meg kellett újítani. 

Szépen rálátni a kastélyra is innen. 

Idelátszik az óceán is. 

Visszafelé még  egyszer megcsodálhatjuk a tengerparti mamutfenyőket...

...és az éppen virágzó bokrokat. 

Portugál zöldségek 1: Lisszabon

Karácsonykor még nem gondoltam, hogy az új év első napjai Európa legnyugatibb részén fognak érni. 

Lisszabon nem az a város, ami a dendromán vonzerővel hódít, természeti látnivalói sem elsőrendűek, de az kétségtelen, hogy a város varázsához nagyban hozzátartozik az, hogy sok dombra épült, változatos felszínű. 

A város legmagasabb pontján a mór erőd húzódik, masszív mandulafenyő ligettel. Amikor a város impozáns főterén, a  Kereskedők terén (Praça do Comércio) megláttam a "mindenki karácsonyfáját", illetve annak "pótlékát", arra gondoltam, hogy úgy látszik, szegény portugáloknak nem telik rendes fenyőre, mert nem nő itt olyan. Hamarosan be kellett látnom, hogy ez nagy tévedés volt. 

Nem meglepő módon a városi galamboknak erős konkurenciát  jelentenek a sárgalábú sirályok, akik szemmel láthatóan egyes helyeket különösen kedvelnek, mint itt ezt a közlekedési lámpát. 

Lisszabonba nagyon készületlenül érkeztem, már itthon kerestem  rá először a város számon tartott fáira. Találtam is egy oldalt, ami a 7 leghíresebbet mutatja be, ezek közül ez az egyik. A fajt már ismertem Athénból. Nálunk fás alkörmös a neve, a portugálok umbunak mondják, tudományos neve Phytolacca dioica. A helyén száz éve még egy emblematikus citromfa nőtt, ennek a helyére ültették ezt a példányt. 

A dél-amerikai pampák növénye ez,  rendkívül gyorsan nő, és különösen hajlamos a rendellenes másodlagos megvastagodásra, mint ez a példány is. Nem sokra becsülik őshazájában.  Fája puha, semmire nem jó, ráadásul minden része  mérgező is. 

A városnak természetesen vannak híres parkjai is, de a szűkre szabott időnkben oda nem jutottunk el. Így olyan fákat néztünk meg, ami híres múzeumok, látnivalók mellett vannak, mintegy másodlagosan. Ilyen fa ez is, ami a Nemzeti Régi Művészeti Múzeum melletti téren áll. Fogalmam sincs milyen fa lehet, az viszont meglepett, hogy mennyire zöld most itt minden. Innen vettem a blogsorozat címét is, a portugál zöldséget. 

Ezt talán egy óriási babérfa. A  Nemzeti Régi Művészeti Múzeum egyik udvarán van. Épen esett.

Pálmát sem sokat láttunk. Néhány szép példány az egykori klarissza kolostor előtt nyílik, ami ma a Nemzeti Csempe Múzeum. A csempék különösen fontos szerepet játszanak a portugál művészetben, de erről majd máshol, talán a másik blogban.  

A  masszív és földrengésbiztos románkori katedrális mellett  most érnek a narancsok. 

A székesegyház keritőfalai mellett narancsliget húzódik. 

A város nyugati felén a Belém-torony előtt is egy kisebb parkos rész van. 

Régi olajfák is akadnak itt. 

Az elmaradhatatlan sárgalábúak a Belém-tornyot is megszállva tartják. 

Egy-két olajfa a zsúfolt belvárosban is megmaradt. 

A portugál történelemben igen fontos szerepet játszik a Függetlenségi Palota,  ahol a város kormányzója, Alamada gróf szervezte a spanyol királyt megdöntő államcsínyt. Előtte két jellegzetes mediterrán faj,  olajfa és mandulafenyő. 

A város varázsának fontos összetevője a tengeröböl is, bár kevés olyan hely van, ahol az ember lemehet a vízhez. Ilyen a Kereskedők tere.

Régen itt díszlépcső vezetett le a tengerhez, pontosabban a Tejo tölcsértorkolatához. Itt fogadták a tengeren érkező előkelőségeket.

Az itteni fövenyen a sirályok és a galambok korzóznak. 

Innen idelátszik az Április 25. híd is. 1974 április 25-én kezdődött az a baloldali katonai puccsként indult vértelen "szegfűs forradalom", ami véget vetett  az 1933-tól tartó jobboldali  diktatúrának, amelynek vezetőjéről, Salazarról (hatalmon 1932-1968 közt) nevezték el korábban a hidat. A híd még Salazar uralma alatt (1962-1966) épült, akkoriban a legnagyobb kábelhíd volt Európában.        

A Belém-toronyból pedig már a végtelen óceánt is látni.