Fel a Zengőre

A nyár elején új kilátót avattak a Zengőn. Elmentünk, megnéztük.

Erre a pilisiek simán ráfognák, hogy "római út." Minimálisan 2,5 km felfelé, 250m szintkülönbséggel.

Az első kilátópont.

Bükkös a csúcs alatt.

A kilátó. A régi, 5m-rel alacsonyabb geodézia mérőtornyot egyszerűen körbeépítették. Oda is fel lehetett menni, de illegálisan, életveszélyesen, és az utóbbi időkben már az ember szinte csak a lombokba látott. Most 22m-es lett a torony, túlnövi a hegytető fáit.

A Nyugati-Mecsek felé.

A Vár-völgy felé.

Részletek.

A Dobogó felé. A cigány-hegyi kilátó már ki se látszik a lombok közül.

A Templom-hegy felé.

Kis dombságunkat nem lehetett kivenni a párából.

Részletek 2.

Zengővár romjai.

Egy ideális bivakszállás is kijött a pénzből.

A Pilisben ez már Via SaCra  lenne  a Szívcsakrához.

Hazafelé megállásra késztet a lovászhetényi (Laßhetting) kálvária.

Két régi temetője is van.

 

Gyakori a sváb temetőkben a hársfa. Ez egy törzsében karcsú, de csodálatos szépségű, magas példány.

Szent Vendel a hársfa alatt.

Arcok a múltból. 1.

Arcok a múltból 2.

A Geresdi-dombság a hetényi temetődombról.

A dobokai Nagyfa

Uralja a tájat a dobokai Nagyfa. Itt Görcsönydobokán a Nagyfa nem egy jelzős szerkezet, hanem tulajdonnév. Sőt a Nagyfa felé a Nagyfa utcán kell mennünk.

A Schwäbische Türkei magterületén járunk. 1944-ben egyesült Görcsöny (Ketschinge) és Doboka (Tuwoke)

Kerülővel megyek a Nagyfához, ismerkedem a szelíd baranyai tájjal. 

A dobokai szőlőhegyen már csak egy szőlő van. A szépen gondozott kert sarkában műanyagszék. A munkák után jól eshet innen szétnézni.

Somberek és Görcsönydoboka közt a baljós nevű Csele-patak felduzzasztásával több halastavat hoztak létre.

A kócsagok és gémek a tó körüli földeken lebzselnek.

Poros út Somberekről.

A Nagyfa

A Nagyfáról Túrós László leírását ismertem. Tudtam, hogy valójában nem egy nagy cserről van szó. Pontosabban nagysága nem a törzskerületben nyilvánul meg.

A Nagyfától belátni a környéket. A távolban Geresd, mögötte a Zengő.

Szebény és az M6-os egyik viaduktja. Hála az M6-nak, fél óra sem kell, hogy ideérjek.

Dobokai magányos kút.

Őszi bagatell.

Ha már Doboka körül sétáltam egyet, felkeresem a középkori Doboka templomának maradványait, néhány kilométerrel arrébb. Ezt ma sombereki templomromnak nevezik. 

Egy későgótikus templom szentélyének és rövid falszakaszának megmaradt és  megbecsült részletei.

A rom közeléből szépen rálátni a Mecsekre. Előtérben csipkebogyó telepítés.
Egész utam minden egyes percét élveztem, igaz nem is volt túl hosszú, két óra az egész. A falu is nagyon kulturált volt, és nem azzal szomorú elesettséggel találkoztam, mint oly sok zsákfaluban. A falu (pontosabban két falu) svábos értékeiről talán a másik blogomban lesz szó.

Szeptemberi téblábolások a környéken

Alkony Szálka felett

Szeptemberben a vadászok egyértelművé teszik, hogy ők az erdő urai, és a turistákat 8-15 óra közé korlátozzák. Nyilvánvaló, hogy az ember csak hétvégén juthat  az erdőbe. Mi is egy szombati napot szántunk annak, hogy Mórágy körül felkeressünk néhány forrást, olyan utakon járva, ahol még nem jártam.  Íme a rejtélyes nevű Tértőrő-forrás.

A Tértörő-forrás völgyében kiábrándító akácos telepítés. Az út mellett feltűnnek a gránit sziklák.

Minden ami nem akác vagy fekete fenyő, az már üdítő látvány errefelé.

A Marika-forrás környéke már izgalmasabb, kár hogy itt meg egy oszlásnak indult őz bűze és látványa rondított bele az idillbe.

Kilátópontokat sem kínált ez a kis túra.

Ez a kép nyomokban egy mesterséges tavat rejt.

Hogy végképp negatív legyen mórágyi kirándulásunk élményösszege, íme ez az építészeti csoda, amivel  az egykori kőbányaudvar funkcionalitását igyekeznek emelni. 

Szép őszi fények Taplós felé a Gemenc szélén.

Itt azért lehetett volna kellemesen ücsörögni a bikabőgéseket hallgatva, ha nem lett volna elképesztő mennyiségű szúnyog.

Ez már a Batikereszt-kilátó.

Ezt látni többek között.

A közeli szőlődombok közt is tettünk egészségügyi sétát.

Az idén nem lesz Szüreti Fesztivál, csak szüret.

A városhoz közeli dombokon a szőlőket már egyre inkább felhagyják a kiöregedő gazdák. Szekszárdon is a professzionális nagyüzemeké a jövő.

A szálkai tározó legszebb napjai számunkra.

Alkonyi fényben elhúz egy egerészölyv.

 

Egy ismeretlen mecseki szurdokvölgy: A mecseknádasdi Kőszakadás egyik szurdoka

Az idén március-áprilisban már többször jártam az általam csak  svábosan "Stábruknak" ismert  környéken, amit ugye kőbányának lehet fordítani.  Ezt a vidéket a magyarosított térképek Kőszakadásnak említik. A név azonban nem egyértelmű. Nádasd környékén ugyanis több Stábruk is van, és azokon a helyeken tényleg bányázhattak is követ.  Az is lehet, hogy én használtam rossz nevet.  Két fontos dokumentumot néztem át a helyzet tisztázására: Az 1864-es kataszteri térképet és a Baranya megyei földrajzi nevei című kötetet. Tulajdonképpen ezekből az derült ki,  hogy ennek a szurdoknak sincs neve. Régen ugyanis csak annak adtak nevet, aminek értelme volt. Ezek pedig a falu környéki földek, szántók, legelők, azaz ami valakihez tartozott.  Mint az alábbi beágyazott kataszteri térkép részletén is látszik, ezt a semmire se jó szurdokot kihagyták a névadásból. Egy kis vonalka jelez  egy  kis vízfolyást, ami kijelöli a szurdokvölgyünkkel nagyjából  párhuzamosan haladó, majd a falu határában az általam most (majdnem)  végigjárt szurdokkal egyesülő szomszédos szurdokot. Név egyiken sincs, hasonlóan fehér folt ez a Baranya megye földrajzi nevei kötet Mecseknádasd térképén. A mostani szurdokhoz   legközelebb  még a Rote Erde, azaz a Vörös föld van.  A XIX.sz. legvége  óta megjelenő magyarosított térképek már Kőszakadás néven emlegetik ezt a vidéket, azaz az egész dél felé lejtő, hosszan elnyúló domboldalt, ahol több ilyen szurdok is van.

Föntről lefelé haladtam végig  a völgyön.

Az elején még löszvölgy jellege van, ebből sokat meg is őriz.

Azért itt-ott megjelennek a környék jellegzetes homoksziklái is.

Sőt, lefelé haladva egyre nagyobb lesz a kő aránya.

A nagy vizek rengeteg fahordalékot mozgathatnak meg.

Aztán váratlanul megjelent a víz is a szurdokban. Annál kevesebb, hogy szép vízesések alakuljanak ki, de az optimális haladáshoz szükséges mennyiségnél sokkal több. Ugyanis ez nem tervezett út volt, hanem spontán ötlet, erre szánt félóra, és nem volt rajtam normális cipő.

Állandósulnak a homokköves sziklakibúvások.

Az első "vízesés."

A második. 

Tipikus.

Így érkezünk el a leglátványosabb részhez, ahol a Mecsek általam ismert legnagyobb vízesésére akadtam. Jó, most inkább csak olyan "nedvedző", és inkább kőfolyás jellege van, mint igazi vízesésnek, de néha biztos látványosabb. A felfedezésének örömére elhatároztam, hogy nevet is adok neki ezen a névtelen vidéken, és első publikálójának,  a mecseki szurdokvölgyek névtelen kutatójának a tiszteletére szerényen csak "Elbi-nedvedzőnek" fogom nevezni. Gondoltam, ez így még mindig jobb, mintha posztumusz a "mecseki szurdokvölgyek" vagy "a covidos oktatás" mártírjáról nevezik el (ami valószínűleg amúgy sem jutna senkinek az eszébe.)

Itt a legmagasabbak a sziklafalak is.

Mély völgyként folytatódik.

Aztán időzavarba kerülve egy oldalvölgyön át sietősen távoztam,  a szurdokot végig se járva.