Az Öszpötei Kandeláberfa

Hirtelen elhatározásból az első igazi kánikulai napon elhatároztuk, hogy a tőlünk 120 km-re lévő Kőkapu-Gyöngyöspuszta felől megközelítjük a híres Kandeláberfát. 

A Dendromania térképére rápillantva úgy képzeltem, hogy itt  a nagyszerű listás fák tömkelege fog utamba kerülni. Valóban  így is indult minden a világvégi Kőkút-Gyöngyöspuszta bejáratánál.

Aztán egy homokos földúton indultunk el a híres Öszpötei-erdő felé. Azt mondani sem kell, hogy több mint négy órás sétánk alatt senkivel nem találkoztunk, pünkösdhétfő okán erdei munkák sem zajlottak, végig csak természetes hangok, főként madárdal vett körbe minket. Még légifolyosó sincs az Öszpötei-erdő felett. 

Az út mellett szép tölgyfa fasor, gondolom még a kőkút-gyöngyöspusztai kastélyt építtető Festetics Kálmán (1847-1928) idejéből, a 19. sz. végéről.

Úgyhogy annak ellenére hogy a hitvány kis akáctelepítések is fel-fel tűntek,  ez a nagy fás illúzióm még egy darabig fennmaradt. 

 Teljesen szürreálisnak érzem, hogy itt a somogyi homokpusztán duglászfenyő liget van a távolban, amikor ennek a fának az őshazájában a párás-hűvös magashegységi-óceáni klíma honol. Egyetlen magyarázatot találok, az évi 700 mm körüli csapadékot, ami több az országos átlagnál. Végül egy szakszerű ismertető támasztja alá sejtésemet, miszerint ez a vidék az európai elterjedésének erősen a peremzónája. 

Kőpuszta felől nincsenek túrautak. Néhányszor rövidíteni akarok, így egyre hosszabb lesz az út. A sűrűben dámszarvasok cikáznak, de lemaradok róluk. 

Aztán csak meglett. 

Van benne anyag. 

A másik oldalról.

Teljesen atipikus, hogy ilyen erőteljes oldalágakat eresszen egy duglászfenyő. Az itteni ismertető szerint ennek valószínű oka, hogy a legelő közepére ültetett fa friss hajtásait állandóan lerágták az állatok, amire válaszul össze-vissza elkezdett hajtani. Én inkább  komolytalanul úgy gondolom,  hogy amikor az oregoni Sziklás-hegységben kifejlődött génjei szembesültek azzal, hogy itt a tikkasztó magyar homokpuszta közepén kell leélnie életét, akkor kínjában elkezdett össze-vissza mutálódni. 

A 19. század végén báró Inkey Pál főkertésze Metzl Kamill lett a duglászfenyők somogyi meghonosítja, aki az Iharos  és  Ágneslak körüli erdőkben kezdett nagyüzem telepítésekbe, amihez a környékbeli  Festetics uradalmak is csatlakoztak. Ezzel egy időben Waldbott Frigyes is végzett nagyszabású fenyőtelepítéseket a zempléni háromhutai birtokán. A dendrománia.hu térképe alapján ma is ezeken a területeken vannak a legjelentősebb állományai. Egy-két parkban és  erdőben vannak még  óriások, amelyek sorából kiemelkedik a Jankovics Tivadar szőlősgyöröki kastélyparkja a maga öt listás duglászfenyőjével. 

Hosszú és alapvetően unalmas baktatás után felkerestük még a Sissy-ligetet is. 

A Sissy-kultusz egyik érdekes megnyilvánulása, hogy az 1898-as merényletét követően kibontakozó halottkultusz részeként mindenfelé emlékfákat ültettek. A  mi gimnáziumunk udvarán is 28 fenyőt és 26 "keleti iharfát" (juhart) ültettek emlékére. 

Ezeket a fákat narancsszínű festékkel jelölték meg. 

Az itt lévő ismertető szerint 21 db van, de én csak 16-ot találtam. Mind az esőbeálló környékén van, ma már vegyes erdőnek hat ez a rész, nem duglászfenyők ligetének. 

Visszafelé ismét inkább gyötrelmes mint felemelő kilométerek következnek a különböző fajtájú és állapotú telepítések közt. Üde színfolt volt a most nem csordogáló Gyöngyös-patak völgyében egy természetesnek tűnő égeres keresztezése. 

Itt meg kiszáradt láp mellett baktatunk tovább. 

A gyöngyöspusztai kastélypark is bíztató, neve is csábító ("Magas Cédrus"), de ma különleges szociális otthonként működő intézetbe a portás  nem enged be. 

Hazafelé a szigetvári várban időzünk, játszogatunk az interaktív kiállításon még egy kicsit. Megcsodálom a szép tölgyet Zrínyi kirohanásának a közelében, és elmerengek azon, hogy a Nemzeti Kastélyprogramnak és a Nemzeti Várprogramnak mi lesz a sorsa, miután az a fenntarthatósági és üzemeltetési szempontból komoly kihívásokkal küzd.