Itthon. Pangás, klímakatasztrófa.

Jól ismert szekszárdi löszfalak.

Jól tartja a hűvösséget a Benedek-szurdik.

Kis dombságunk.

Bagatell.

A nagy aszály miatt hamar megjelennek az őszies színek.

A kabóca kis dombságunkban régóta jelen van. Az idei újdonság, hogy a Gemencben is hallottam már őket. Egy száradó, átalakuló erdő képe rajzolódik ki.

A védett farkasölő sisakvirág a Gurivoca-erdőben.

Ez talán nőstény szarvasbogár.

Dám bika a szőlők közt.

Tipikus. 

Kevéssé zöldell a Sárköz.

Őz suta...

...gidájával.

3,5 km. A Sióprojekt részeként átadták a helyi kajak-kenu egyesület szép új központját, ami gyermekkorában még kerékpáros-kajak-kenus centrumnak indult, és Balatonig tartó sióparti kerékpárút víziójával volt felvértezve. Ebből 3,5 km meg is valósult.   

A Siót, - nagyon helyesen- amíg lehet, duzzasztják. Ennek melléktermékeként el kezd algásodni. 

Íme. 

Egyik délután kitekertem a Gemencbe. Fényképezőgépet sem vittem, mobillal fényképeztem. Célom a Forgó-tó volt. 

Régebben itt volt a Peti-tó. Annak idején a Forgó-tó felől nagyobb vizek idején feltöltődött. 

Ez volt egykor a Forgó-fok. 

Zsilipje is volt még régen. 

Kellemes csalódás, hogy  a Döglött-Grébec felső végén van még némi víz. 

Már három éve nem jár a kisvasút a Dunapart megállóhoz. Mellett néhány éve kisebb tarvágást is elkövettek. 

A területnek azért még gondját viselik. Reménykednek. A tölgyek jól tartják magukat. 

Ahová néhány évvel ezelőtt (Modern Város Program) még új kilökőt álmodtak a városvezetők, ott valójában a régi stég sincs már meg. A Gemenc Zrt. is eladta kirándulóhajóját. 400 ezer turista helyett egy-két lézengő magányos, szomorú erdőjáró, és néhány vadász. Ennyi lett a Gemenc idegenforgalma itt a Dunaparton. 

A Forgó-tói tanösvény bejáratánál Zilai János, akit én még Bédán ismerhettem meg, emléktáblát kapott. 

Rég nincs már víz a madármegfigyelő előtt. 

A madármegfigyelőt sorsára hagyták, lassan benövi a dzsuva. 

Az egykori  Sudár-fok. Elmegyek vizet keresni a Forgó-tóba. Amikor még volt felesleges vize a tónak, akkor ez vezette le azt a Peti-tó felé.

 

Még találni. Nem száradt ki teljesen, egyelőre. A gleccsereket megszégyenítő visszaszorulásáról 2 éve készítettem összeállítást.  Apropó gleccser. A sísport  történetében most fordul elő először, hogy nyáron mindössze egyetlen egy alpesi gleccserterep van nyitva. A körülmények ott sem ideálisak.

A sertéspestis még nem tarolt itt. 

Egy felhagyott szakasza a töltésútnak. 

Alkonyodik.

Őz szökken, ölyv röppen. 

A Sároson a Sióduzzasztás áldásos következményként nagyjából stabil a vízszint.

Magányos szürke gém.

A nagylevelű moszatpáfrány nevű invazív faj már most felveszi vöröslő őszi színeit, és teljesen beborítja a Keselyűsi-Holt-Siót. Szomorú lehangoló képek ezek. 
Most eszembe jutott, hogy a legutóbbi, és minden valószínűségszerinti utolsó Gemenc-akcióm, a Vitéz Attila-László Anasztázia-féle Gemenc album bevezetőjében, amikor sorra vettem a múlt legfontosabb eseményeit, így  foglaltam össze a Gemenc jövőjét:

A JÖVŐ

50 év múlva 2068-ban kiállítás nyílik Tolna megyei fotósok, köztük László Anasztázia archív felvételeiből, melyeken egy letűnt világgal szembesülhetnek a látogatók.  Ahol a régi képeken holtágak vize tükrözi a lehajló faágakat, 2068-ban már csak homokos mélyületek ásítanak az égre.  Ahol a valóságban már csak akácos pusztákat láthatnának a kiállítás látogatói, ott fekete nyárfák hatalmas példányait rejtő erdők mélyén nyakig érő, dús aljnövényzet zöldell a fotókon. A Duna parttól akár 4-5 km-rel beljebb készült képeken is erőteljes füzesek vannak, ám a valóságban ma már csak közvetlenül a vízparton árválkodik néhány csenevész példány.