Itthon. Pangás, klímakatasztrófa.

Jól ismert szekszárdi löszfalak.

Jól tartja a hűvösséget a Benedek-szurdik.

Kis dombságunk.

Bagatell.

A nagy aszály miatt hamar megjelennek az őszies színek.

A kabóca kis dombságunkban régóta jelen van. Az idei újdonság, hogy a Gemencben is hallottam már őket. Egy száradó, átalakuló erdő képe rajzolódik ki.

A védett farkasölő sisakvirág a Gurivoca-erdőben.

Ez talán nőstény szarvasbogár.

Dám bika a szőlők közt.

Tipikus. 

Kevéssé zöldell a Sárköz.

Őz suta...

...gidájával.

3,5 km. A Sióprojekt részeként átadták a helyi kajak-kenu egyesület szép új központját, ami gyermekkorában még kerékpáros-kajak-kenus centrumnak indult, és Balatonig tartó sióparti kerékpárút víziójával volt felvértezve. Ebből 3,5 km meg is valósult.   

A Siót, - nagyon helyesen- amíg lehet, duzzasztják. Ennek melléktermékeként el kezd algásodni. 

Íme. 

Egyik délután kitekertem a Gemencbe. Fényképezőgépet sem vittem, mobillal fényképeztem. Célom a Forgó-tó volt. 

Régebben itt volt a Peti-tó. Annak idején a Forgó-tó felől nagyobb vizek idején feltöltődött. 

Ez volt egykor a Forgó-fok. 

Zsilipje is volt még régen. 

Kellemes csalódás, hogy  a Döglött-Grébec felső végén van még némi víz. 

Már három éve nem jár a kisvasút a Dunapart megállóhoz. Mellett néhány éve kisebb tarvágást is elkövettek. 

A területnek azért még gondját viselik. Reménykednek. A tölgyek jól tartják magukat. 

Ahová néhány évvel ezelőtt (Modern Város Program) még új kilökőt álmodtak a városvezetők, ott valójában a régi stég sincs már meg. A Gemenc Zrt. is eladta kirándulóhajóját. 400 ezer turista helyett egy-két lézengő magányos, szomorú erdőjáró, és néhány vadász. Ennyi lett a Gemenc idegenforgalma itt a Dunaparton. 

A Forgó-tói tanösvény bejáratánál Zilai János, akit én még Bédán ismerhettem meg, emléktáblát kapott. 

Rég nincs már víz a madármegfigyelő előtt. 

A madármegfigyelőt sorsára hagyták, lassan benövi a dzsuva. 

Az egykori  Sudár-fok. Elmegyek vizet keresni a Forgó-tóba. Amikor még volt felesleges vize a tónak, akkor ez vezette le azt a Peti-tó felé.

 

Még találni. Nem száradt ki teljesen, egyelőre. A gleccsereket megszégyenítő visszaszorulásáról 2 éve készítettem összeállítást.  Apropó gleccser. A sísport  történetében most fordul elő először, hogy nyáron mindössze egyetlen egy alpesi gleccserterep van nyitva. A körülmények ott sem ideálisak.

A sertéspestis még nem tarolt itt. 

Egy felhagyott szakasza a töltésútnak. 

Alkonyodik.

Őz szökken, ölyv röppen. 

A Sároson a Sióduzzasztás áldásos következményként nagyjából stabil a vízszint.

Magányos szürke gém.

A nagylevelű moszatpáfrány nevű invazív faj már most felveszi vöröslő őszi színeit, és teljesen beborítja a Keselyűsi-Holt-Siót. Szomorú lehangoló képek ezek. 
Most eszembe jutott, hogy a legutóbbi, és minden valószínűségszerinti utolsó Gemenc-akcióm, a Vitéz Attila-László Anasztázia-féle Gemenc album bevezetőjében, amikor sorra vettem a múlt legfontosabb eseményeit, így  foglaltam össze a Gemenc jövőjét:

A JÖVŐ

50 év múlva 2068-ban kiállítás nyílik Tolna megyei fotósok, köztük László Anasztázia archív felvételeiből, melyeken egy letűnt világgal szembesülhetnek a látogatók.  Ahol a régi képeken holtágak vize tükrözi a lehajló faágakat, 2068-ban már csak homokos mélyületek ásítanak az égre.  Ahol a valóságban már csak akácos pusztákat láthatnának a kiállítás látogatói, ott fekete nyárfák hatalmas példányait rejtő erdők mélyén nyakig érő, dús aljnövényzet zöldell a fotókon. A Duna parttól akár 4-5 km-rel beljebb készült képeken is erőteljes füzesek vannak, ám a valóságban ma már csak közvetlenül a vízparton árválkodik néhány csenevész példány.

 

Az Aosta-völgy

Amikor már arra gondoltunk, hogy túl vagyunk utunk csúcspontján, és most már csak egy csendes csorgás következik Milánóig, akkor szembesültünk ezzel a völggyel, amiről nem tájékozódtam előzetesen. Így nem tudtam, hogy a völgy a rómaiak egyik fő kereskedő útvonala volt. Ma is helyenként jó állapotú római hidak, útszakaszok, akvaduktok sorakoznak a kis Szent Bernát-hágó felé vezető út mentén, Aosta római emlékeiről nem is beszélve.  A völgy mindenkori stratégiai jelentőségét jól mutatja, hogy kb.100 km-en  72 középkori vár, várkastély, erődített torony van itt. Csak kapkodtam a fejem a sok-sok látnivaló közt. Ez a vidék a 16-19. század közt önálló Savoyai-hercegség területén feküdt, tehát olasz-francia ütközőzóna volt. Lakói inkább a franciához közel álló sajátos helyi nyelvet beszéltek. Az olasz-francia konfliktus helyenként igen éles volt, pl.  de Gaulle még a II. világháború végén is kedvet érzett ahhoz, hogy ismét Franciaországhoz csatolja. Erről az angolok és az amerikaiak gyorsan lebeszélték. Ma Olaszországhoz tartozó autonóm terület. 

A Mont Blanc-alagút után az olasz oldalon Courmayeur az első település. 

A Mont Balanc-csoport is hamarosan feltűnik. 

A Brenva-gleccser  csaknem az ember szájába lóg. 

A gleccser és a Mont Blanc, amit itt Monte Bianconak mondanak. 

A csoport távolabbi hegyei.

A Monte Bianco más arcú innen, mint Chamonix felől a Mont Blanc, mert innét csak a 4765 m -es courmayeuri előcsúcsa látható. 

A csoport egyben.

Az utolsó pillantás a "Nagy Fehér Hegyre"

Mély hasadékvölgyek szabdalják a hegyeket. 

La Salle. 

A Kis Szent Bárnát-hágó felé tartó leágazó után kezdődnek a várak, kastélyok. A szerény Chatellers-várrommal indulnak. 

Saint Pietro vára és temploma már kifejezetten látványos.

Aymavilles várkastélya a XIII. századi és barokk elemek vegyülése. 

Sarre szintén a XIII. századi eredetű várára II. Viktor Emánuel  olasz király is szemet vetett, és középkori arculatát megőrizve átépítette vadászkastéllyá.

La Tour de Villa vára. 

Időnként persze feltárulnak oldalvölgyek is, és akkor feltűnik a Grand Combin 4309  m magas csúcsa is. 

Az 1907-ben épült a Castello_Jocteau ma is az olasz hegyivadászok  parancsnokságának központja. 

Quart vára a 12. századból származik. 

Az első szőlők. A völgy híres szőlőtermő vidék, nem egyszer még római kori teraszokon és pergolákon folyik itt a termelés. A fajták nagy része vörös. 

Nus vára. A 12.-13. százazadból származik. Ma is lakják.

Az egyik leghíresebb kastély a teljes épségben fennmaradt Fénis. Itt még a soha le sem festett középkori falképek is hatalmas felületen fennmaradtak. 

Tipikus. 

Cly vára és szélerőművei. 

A várrom kicsit közelebbről. 

Gamba báró kastélya ma képzőművészeti gyűjteményének bemutatóhelye. A XX. század elején épült mértéktartó stílusban. 

Chatillon hangulatos város lehet. 

Ussel várkastélyán sem fogott ki az idő. Ma egy irodaszert gyártó multinacionális cég vezetőjének tulajdonában van, aki évente egy hónapra időszaki kortárs képzőművészeti kiállítás idejére megnyitja a várkastélyt. 

Verrés várkastélya alapján fogalmat alkothatunk arról, milyen lehetett az ozorai vár. Nem lebecsülve azért a Siópart szépségét, ennek azért szebb a környezete, és Ozorával ellentétben teljesen épségben fennmaradt. Ez is idegenforgalmi célokat szolgál, és meglepően kevés látogatója van, mindössze évi 20 ezer. Ez nyomában sincs pl. az egri számadatokhoz, vagy a kastélyprogramban tavaly átadott tatai Esterházy-kastély 50 ezres látogatottságához. 

Arnad egyik vára egy középkorból fennmaradt rom.

A másikat a 17. században átépítettek. 

Kopasz sziklák, laposodik a táj.

Bard erődjét a 19.században építették a francia betörések ellen. Nemrég helyreállították, és Alpok Múzeumot csináltak belőle.  

Pont Saint Martin várromja. Mint neve is mutatja, rómaiak által épített hidja az igazán híres ennek a falunak. 

Carema. Mögötte a híres pergolás szőlők. Hasonló nevű boráról híres a falu.

Montalto Dora várkastélyában is több filmet forgattak már, annyira érintetlen középkori hangulata van.  Magántulajdonban van.

Pavone Canavese váránál ér véget az Aosta-völgy. A hegyek itt már ellaposodnak, és kiérünk a Pó síkságára. A nagyméretű vár ma egy orvosi műszereket gyártó világcég tulajdona. 

A kicsiny Balocco középkori tornyát nézve még egyszer visszatekintünk az Alpokra. Utunk jellege innét megváltozik, én meg véget vetek alpesi sorozatomnak.