Portugál zöldségek 1: Lisszabon

Karácsonykor még nem gondoltam, hogy az új év első napjai Európa legnyugatibb részén fognak érni. 

Lisszabon nem az a város, ami a dendromán vonzerővel hódít, természeti látnivalói sem elsőrendűek, de az kétségtelen, hogy a város varázsához nagyban hozzátartozik az, hogy sok dombra épült, változatos felszínű. 

A város legmagasabb pontján a mór erőd húzódik, masszív mandulafenyő ligettel. Amikor a város impozáns főterén, a  Kereskedők terén (Praça do Comércio) megláttam a "mindenki karácsonyfáját", illetve annak "pótlékát", arra gondoltam, hogy úgy látszik, szegény portugáloknak nem telik rendes fenyőre, mert nem nő itt olyan. Hamarosan be kellett látnom, hogy ez nagy tévedés volt. 

Nem meglepő módon a városi galamboknak erős konkurenciát  jelentenek a sárgalábú sirályok, akik szemmel láthatóan egyes helyeket különösen kedvelnek, mint itt ezt a közlekedési lámpát. 

Lisszabonba nagyon készületlenül érkeztem, már itthon kerestem  rá először a város számon tartott fáira. Találtam is egy oldalt, ami a 7 leghíresebbet mutatja be, ezek közül ez az egyik. A fajt már ismertem Athénból. Nálunk fás alkörmös a neve, a portugálok umbunak mondják, tudományos neve Phytolacca dioica. A helyén száz éve még egy emblematikus citromfa nőtt, ennek a helyére ültették ezt a példányt. 

A dél-amerikai pampák növénye ez,  rendkívül gyorsan nő, és különösen hajlamos a rendellenes másodlagos megvastagodásra, mint ez a példány is. Nem sokra becsülik őshazájában.  Fája puha, semmire nem jó, ráadásul minden része  mérgező is. 

A városnak természetesen vannak híres parkjai is, de a szűkre szabott időnkben oda nem jutottunk el. Így olyan fákat néztünk meg, ami híres múzeumok, látnivalók mellett vannak, mintegy másodlagosan. Ilyen fa ez is, ami a Nemzeti Régi Művészeti Múzeum melletti téren áll. Fogalmam sincs milyen fa lehet, az viszont meglepett, hogy mennyire zöld most itt minden. Innen vettem a blogsorozat címét is, a portugál zöldséget. 

Ezt talán egy óriási babérfa. A  Nemzeti Régi Művészeti Múzeum egyik udvarán van. Épen esett.

Pálmát sem sokat láttunk. Néhány szép példány az egykori klarissza kolostor előtt nyílik, ami ma a Nemzeti Csempe Múzeum. A csempék különösen fontos szerepet játszanak a portugál művészetben, de erről majd máshol, talán a másik blogban.  

A  masszív és földrengésbiztos románkori katedrális mellett  most érnek a narancsok. 

A székesegyház keritőfalai mellett narancsliget húzódik. 

A város nyugati felén a Belém-torony előtt is egy kisebb parkos rész van. 

Régi olajfák is akadnak itt. 

Az elmaradhatatlan sárgalábúak a Belém-tornyot is megszállva tartják. 

Egy-két olajfa a zsúfolt belvárosban is megmaradt. 

A portugál történelemben igen fontos szerepet játszik a Függetlenségi Palota,  ahol a város kormányzója, Alamada gróf szervezte a spanyol királyt megdöntő államcsínyt. Előtte két jellegzetes mediterrán faj,  olajfa és mandulafenyő. 

A város varázsának fontos összetevője a tengeröböl is, bár kevés olyan hely van, ahol az ember lemehet a vízhez. Ilyen a Kereskedők tere.

Régen itt díszlépcső vezetett le a tengerhez, pontosabban a Tejo tölcsértorkolatához. Itt fogadták a tengeren érkező előkelőségeket.

Az itteni fövenyen a sirályok és a galambok korzóznak. 

Innen idelátszik az Április 25. híd is. 1974 április 25-én kezdődött az a baloldali katonai puccsként indult vértelen "szegfűs forradalom", ami véget vetett  az 1933-tól tartó jobboldali  diktatúrának, amelynek vezetőjéről, Salazarról (hatalmon 1932-1968 közt) nevezték el korábban a hidat. A híd még Salazar uralma alatt (1962-1966) épült, akkoriban a legnagyobb kábelhíd volt Európában.        

A Belém-toronyból pedig már a végtelen óceánt is látni.