Tisztelt Egybegyűltek! Hölgyeim, Uraim!
Amikor Liebhauser János igazgató úrtól megkaptam ezt a felkérést, hogy a könyvtár faültetési programjának legyek valamiféle szónoka, sok-sok gondolat kezdett el kavarogni bennem. Az igazgató úr engem, mint szekszárdi dendrománt szólított meg, úgyhogy arról fogok beszélni, mint jelent, és mit nem jelent nekem dendrománnak lenni.
Először meg kell magyaráznom a szót: 2005-ben alkotta meg a dendrománia kifejezést Pósfai György szegedi biológus professzor. A dendro görögül fát jelent, a mánia nagyjából ismert mindenki előtt. A dedrománia kifejezésből képzett dendromán szó tehát lényegében megszállott fakedvelőt jelent. Kicsit tompítva ennek a meghatározásnak az élét, meg kell jegyeznünk, hogy Nádas Péter író a dendromániát "mániák legnemesebbikének" nevezte. Ő csak tudja, egy szép vadkörte áll udvarában, akit mindenki ismerhet a Saját halál című könyvéből.
Ami a felkérés után először eszembe jutott, az „Az erdő fohásza” című költészeti alkotás, amivel bizonyára mindenki találkozott már valamelyik erdő szélén vagy valamiféle turista központban. Általában fatáblán van, égetett vagy faragott, de mindenképpen gótizálóan míves betűkkel. Így szól:
Az erdő fohásza
Vándor, ki elhaladsz mellettem, ne emelj rám kezet!
Én vagyok tűzhelyed melege hideg, téli éjszakákon,
én vagyok tornácod barátságos fedele, amelynek árnyékába
menekülsz a tűző nap elől, és gyümölcsöm oltja szomjúságodat.
Én vagyok a gerenda, amely házadat tartja, én vagyok asztalod lapja,
én vagyok az ágy, amelyben fekszel, a deszka, amelyből csónakodat építed.
Én vagyok házad ajtaja, bölcsőd fája, koporsód fedele.
Vándor, ki elmégy mellettem, hallgasd meg a kérésemet:
- Ne bánts!
Rögtön az elején le kell szögeznem, hogy én, mint dendromán, nem szeretem ezt a verset. Ezt a művet a weimari köztársaság napjaiban írta egy német erdész, Fekete István valamikor 1948-ban, a Magyar Köztársaság végnapjaiban átköltötte magyar nyelvre, aztán folklorizálódott. Miért nem szeretem ezt a verset? Alapvetően azért, mert hamis dolgot állít a fákról: Az erdő, a fák, nem fohászkodnak. Az erdő, a fa, egyszerűen csak van, létezik, él. A megszemélyesítés, mint költői kép is hibás most. A fa is ad biokémiai választ az őt ért ingerekre (mint mi), de ezt azért ne nevezzük fohászkodásnak! Az erdész fohászkodik, nem az erdő! Az erdész meg azt akarja, hogy sok tűzifája, gerendája, meg deszkája legyen, ezért megkéri a vándort, hogy az eredményes erdészeti gazdálkodást ne zavarja! Ennyi ez a vers. Észrevették a nagy ellentmondást? A vers azzal zárul, hogy "Ne bánts!", előtte meg tíz soron keresztül azt sorolja, hogy a kivágott fából mit lehet csinálni. Kérdezem, van nagyobb bántása a fának, minthogy kivágják?
Ezek szerint az erdész nem szeretheti a fákat? Dehogynem! Fekete István is megírta nagy szeretettel az árva kis Vuk megható történetét, miközben több száz rókát is elejtett. (Híres nagy vadász volt.) Az erdészek is meghagynak egy-egy fát, az erdészház mellett, a nyiladék végén, a horhosban, meg ki tudja még hol. Néhányról meg egész egyszerűen megfeledkeznek, és biztos van olyan is, amit meghagynak, mert egész egyszerűen csodálják: „Jó lesz magfának, jelfának”, „jó lesz árnyéknak”, „itt állt ez már régóta”, fűzhetnek hozzá rövid magyarázatot, de lehet, hogy ki is mondják: „Meghagyom, mert szép.” A fákat tehát azért csodáljuk, mert hasznosak és szépek. Szeretjük őket minden formában, padlónak, parkettának, szekrénynek, az udvaron árnyékadónak, gyümölcsérlelőnek. Szeretjük őket, mert tetszenek, és szolgálnak minket. Ez a fa szeretetének "modernista felfogása. "
Erdészekről kellett beszélnem, de miért is? Azért mert ma nincsen fa „csak úgy”. Ma egy fa valakié. Valakinek a földjén, kertjében áll. Nagyon régóta nincsen már „önmagáért való őserdő” Magyarországon, még kevésbé Tolnában. Itt már a középkor végén sem volt őserdő, erdő is alig. Amikor a Györgyi Bodók a Jagellók idején a Sárvíz mentén várukat építik, már „külföldről”, (értsd Szlavóniából) kellett építőfát hozniuk. Tolnában akkor már nem volt kivágható tölgy.
De térjünk vissza eredeti kérdésünkhöz: Van-e másfajta szeretete a fáknak mint a már említett "modernista felfogás"? Biztos, hogy volt. Jankovics Marcell egy egész könyvet szentelt a fa mitológiájának úgy hogy a drüaszokat, a nimfákat, meg Daphnét és minden görög-római társát is nagy ívben kerülte. Így is megszámlálhatatlan sok mitológiai utalás tudatosítja velünk, hogy a fa élménye az éden fájától kezdve „ősvalamiként” ott él mélyen bennünk.
Olyan mélyen, hogy már alig tud előjönni. A fának a mitológiája roppant gazdag, de az újkori folklórja hihetetlenül szegényes. Biztos Önök is hallottak az „Év fája” rendezvénysorozatról. „Az Év Fája vetélkedő keretében nem a legnagyobb vagy legöregebb fát kerestük, -szól a felhívás- hanem azt, amelyik a jelölőknek valamiért fontos: kapcsolódik hozzá egy helyi történet, találkozási pontot kínál – vagy bármilyen más szerepet tölt be az ott élők mindennapjaiban.” Banális történetek, semmitmondó legendák szólalnak meg. „Rákóczi ehhez kötötte lovát", "ennél fogták el Béri Balogh Ádámot”, hogy még néhány érdekesebbet idézzek. (A P….lázi tölgy - egyébként szerény, de legalább újszerű - történetét meg nem mondhatom el a nyilvánosság előtt.) Összefoglalva: a fák alig mondanak nekünk valamit, a fák idegen lények számunkra. Egy kutyával játszunk, beszélgetünk, egy macskát simogatunk, a fák csak úgy vannak. Élnek mellettünk. Legfeljebb leülünk alájuk.
És akkor elértünk ahhoz, hogy válaszoljunk arra, miért szereti a dendromán ember a fát. Idézzük hát Pósfai Györgyöt, a dendrománia atyját:
A fa lényege
Mi tehát akkor számunkra a nagy fák igazi lényege? Mi az a mágikus erő bennük, ami a darwinista-dendromániás embert mellbevágja?
Tudni kell: a fák nem emberek, hanem idegen lények, életstratégiájuk a felfoghatatlanságig más, fölösleges emberi-romantikus képzeteket társítani hozzájuk. A masszív, nagy fák nyilvánvalóvá teszik: másképp is lehet élni. A sok rohangálás, nyomakodás, harácsolás, információhabzsolás csak az egyik stratégia. Ami nekünk a mindennapi életben számít, amiért törjük magunkat, az itt teljesen közömbös. Végtelen toleranciával viselni a hóleplet, a szelet, az esőt, a tűző napot, kutatni, szívni a tápanyagot, behegeszteni a sérülést, csak vinni-vinni előre a fakasztás–hajtás–növesztés–kivirágzás–magnevelés–levélhullatás–nyugalomba merülés ciklusait, akár többszázszor is… Noha mindnyájan önreprodukálódásra szelektálódtunk, itt más a lépték, a stílus, a stratégia. Ez ver fejbe bennünket, amikor megállunk egy nagy fa alatt: egy négyszázas (azaz 400 cm kerületű) fát megcsodálunk, egy ötszázastól elámulunk, a hatszázasok lenyűgöznek, a hétszázasok láttán pedig szép gondolataink támadnak létünk esetlegességéről és értelmetlenségéről.
Most útjára indítunk egy kis fát, hogy éljen! (Soha nem lesz hétszázas, de négyszázas se.)Ládába ültetve kezdi életét, hogy elvihessük innen. Az igazgató úr minden bizonnyal szeretné az új könyvtárépület előtt is megcsodálni. Majd ott szeretnénk kiülni az árnyékába, könyvet olvasva. Talán eszünkbe jut majd ott, az élő fa alatt, hogy lényegében egy halott fa lesz a kezünkben, teleírva szép gondolatokkal!
Köszönöm, hogy meghallgattak!
